Rimszkij-Korszakov és a Sheherezade (archív, 2013. 07. 23.)

     Szabolcsi Bence zenetörténetében (1940) külön fejezetet szentel Európa kitágulásának, az új nemzeti mozgalmaknak: „Kelet-Európa titokzatos földjén a zenei szellem eddig a népi muzsikában virágzott és tenyészett, személytelen, derengő, ködös féltudattal, fél ébrenlétben.” Oroszországban először Glinka (Ivan Szuszanyin, 1836) ébredt rá nemzeti küldetésére. Majd az Ötök következtek élükön Milij Balakirevvel. Ide tartozott Kjui, Musszorgszkij, Borogyin és Rimszkij-Korszakov. Arra törekedtek, hogy valódi, nyugati hatásoktól mentes orosz stílust hozzanak létre. Más szóval a romantikában nemcsak az egyéniség akarja megmutatni önmagát, hanem a nemzetek is meg akarják fogalmazni hasonlíthatatlan önmagukat. Rimszkij-Korszakov később eltávolodott a csoporttól. Csajkovszkijt azzal vádolták, hogy nem elég nemzeti, bár Sztravinszkij megjegyezte: „Ő volt mindannyiunk közül a legoroszabb.” (Persze kérdés, mit értünk oroszság alatt.)

Az ezeregyéjszaka meséi, hu.wikipedia.org

    Közben Az ezeregyéjszaka meséit olvasom. Elsősorban a „tengerjáró Szindbád” utazásai érdekelnek. A történet szerint Szindbád Harún al-Rasid kalifa idejében élt, szegény sorban, s teherhordással kereste kenyerét. Egy forró napon egy gazdag kereskedő háza előtt lerakta terhét, hogy megpihenjen, s így imádkozott: „Ó, Uram, nem lehet szót emelni a te bölcsességed és a te hatalmasságod ellen, mert te nem kérdezel senkit, csak cselekszel, és neked mindenre van hatalmad: magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz.”
     A ház ura meghallotta szavait, behívta csodálatos palotájába, s bemutatkozott: „Tudd meg, ó, teherhordó, hogy engemet éppígy hívnak, mint téged, mert én a tengerjáró Szindbád vagyok. És szeretném, ha elmondanád nekünk azt a verset, amelyet szavaltál, amikor a kapuban voltál.” Ő a tengerjáró Szindbád! Döbbenetes, hogy mindkettőt Szindbádnak hívják. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy valamennyien Szindbádok vagyunk, azaz emberek.
     Rimszkij-Korszakov így foglalja össze a művét inspiráló történetet: „Szamarkand szultánja, Sahriár, abbéli meggyőződésében, hogy minden nő csalfa, megfogadta, hogy a nászéjszakát követően kivégezteti minden feleségét. Egyikük azonban, Seherezade ötletes tervének köszönhetően megmenekült: a szeretkezés után ezeregy éjszakán át különböző történetek mesélésével kötötte le a szultán figyelmét. Sahriár szultánt rabul ejtették az éjszaka során hallott elbeszélések, ezért mindig elhalasztotta Seherezade kivégzését, mígnem végül lemondott kegyetlen fogadalmáról.”
     A mű koncepciója – ugyancsak Rimszkij-Korszakov szerint – a következő: „A Seherezade komponálásakor szemem előtt lebegő programot Az ezeregyéjszaka meséinek különböző, egymástól független részleteiből válogattam össze. Ezek a szvit mind a négy tételében szétszórt részletek és képek: a tenger és Szindbád hajója, Kalender herceg fantasztikus elbeszélése, a herceg és a hercegnő, a bagdadi ünnep és a sziklán szétzúzódó hajó a rézlovassal. Az I., II. és IV. tétel előtti rövid előjátékokat és a III. tétel közzenéjét szántam összekötő anyagnak…”

     Tóth Dénes (1956) érzékletesen mutatja be a zenemű drámai világát. A bevezetés a kegyetlen és zsarnok Sahriárt állítja elénk, majd a hegedű és a hárfa Seherezadét szólaltatja meg. Ez a motívum átszövi az egész művet. A szultán haragját mindig megenyhíti Seherezade meséje. Az utolsó tétel végén is a Seherezade-motívum szárnyal a magasba. A kezdetet és a véget összeköti még a tenger- és a hajó-motívum. Hogy elsimuljon a küzdelem, a hajónak a mágneshegynek kell ütköznie: „… már közel voltunk ahhoz a hegyhez, és az áramlat nagy erővel sodort minket feléje. Alighogy a hajók odaértek, keringeni kezdtek a hegy körül, a szögek és az összes vasalkatrészek kiröpültek a Mágneskő-hegy felé, és estére a hajók darabokra szakadtak.”  (A harmadik koldus története)

     Rimszkij-Korszakov művészetének titka azonban a hangszerelésben rejlik. Ez adja szépségét, ragyogását. Azonkívül a teljes zenei frázisok (legalább két motívum alkot egy „frázist”) ismétlődnek állandóan. (Lásd később Ravelnál!) A hajó-motívum emlékezetes egy Tóth Árpád-versből, melyben az Ezeregyéjszaka mágneshegye is felbukkan:

     Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
     A kínok vasszege szorítja össze testté,
     S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
     Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
     Bár fájó szögeit már a létentúli lét
     Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
     A néma szirteken békén omlani szét
     S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

                              (Elégia egy rekettyebokorhoz)