A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerkezet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerkezet. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. október 24., kedd

Kosztolányi Dezső: Szemüveg (elemzés)

 

                                                                  Kosztolányi Dezső    cultura.hu

                                                               "Most élezd, olvasó, látásod:
                                                                        lásd a valót, mert vékony most a fátyol,
                                                                        s így nem lesz nehéz áthatolni rajta!"
                                                                (Dante: Purgatórium, 8. ének, Nádasdy Ádám ford.)     

     „Negyvenéves múlt.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, mely rögtön megpendíti a fő témát, az idő múlását és a mulandóságot. A testi bajok, változások figyelmeztetik az embert, hogy az, ami eddig magától értetődő volt, az most már korántsem az. Például a szem romlása. Igaz, egyelőre nem jelent veszélyt, csupán arról szól, hogy főhős ettől kezdve másként látja a világot:

           Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
           egyszer fölébredsz és aztán sokáig
           nem bírsz aludni

                  (Ha negyvenéves…, 1929)

     Az orvos a presbyopia latin szakkifejezéssel diagnosztizálta a főhős szemének állapotát, melynek jelentése öregszeműség. A narrátor tapintatosnak érezte ezt az orvos részéről. Mondhatta volna – játszik a költő a szavakkal -, hogy „aggkori messzelátás” vagy „öregkori vakság”. Más szóval messzelátó, mely itt azt jelenti, hogy a távoli, messzebb levő dolgokat jobban látja, viszont a betűket, mint ahogy a vizsgálat megmutatta, kevésbé jól. Az orvos a folytatást is látja, azt, hogy mi fog bekövetkezni évek múltán. Számára ez mindennapos gyakorlat, érzelmileg nem érinti. A főhőst viszont megrázza, mert minden ember egyedüli példány, mint tudjuk a Halotti beszédből.

      A szemüvegesek közé fog tartozni, ebbe a gyerekszemmel furcsának tűnő, nagy társaságba. A legmeglepőbb az, hogy önmagában felismeri „boldogult édesapját”, amikor a tükörben megnézi szemüveges arcát. A novella azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nemtudásból tudás lesz, amikor az ember ráébred, hogy a mulandóság rá is vonatkozik.

     Kosztolányi novellája modern novella, amely azt jelenti, hogy a külső eseményekről a hangsúly a belső történésekre tevődik át. Ebből következik, hogy a narrátor nem annyira objektív, mint a folyamatokat kívülről bemutató elbeszélő, sőt főszereplőjévé válik a történetnek. Az ő érzései, gondolatai állnak a középpontban.

     Olyannyira, hogy a narrátor olykor E/1-re vált át. Az első tűnődése még a meglepetést, a gyerekes reagálást tükrözi: Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával1. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem.”

     Majd következik a „messzelátó” jelentéseivel való játék. A szó nemcsak az öregedésre utal, hanem ezzel összefüggésben sokkal többre: „Messzelátó vagyok – szavalgatott magának –, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”

     Végül elégikus hangon, beletörődéssel zárja tűnődéseit: „Ez a rend – töprengett. – Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”

     A „beüvegesedik” még a szemüvegre utal, a „megüvegesedik” azonban a halálra.

     A központi, címadó motívum, a szemüveg, a mű második részében válik jelentőssé. Nem csupán arról szól a novella, hogy a főhősnek új szemüvegre van szüksége. Ez csak elindítja az érzelmi hullámzást, a gondolkodás, a tűnődés folyamatát, melyek során áttekinti szinte az egész életét. Amikor újra élesen lát: „gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” Később a tükörben édesapjára ismer. Örül annak, hogy új közösségbe fog tartozni, s a legapróbb betűt is könnyedén olvassa. Ugyanakkor a nap végén az egésznek a mélyebb értelmét keresi, s arra a következtetésre jut, hogy távolodik a világtól - hisz „messzelátó” -, melyben oly sok „rondaságot” látott. A távolodás végső állomása a halál.

     A novella az eseményeket kronologikus sorrendben meséli el. Az expozíció az első bekezdés. A bonyodalom a szemfájással kezdődik, majd a fordulatot a diagnózis okozza a „mindennapok drámájában”. A következőkben, a második nagy részben már a lélekrajz lesz fontos, a szembesülés az öregedés gondolatával. A novellát a beletörődés, sőt a halál megsejtése zárja. Erre utal a „megüvegesedésen” kívül, immár egyedül maradva, a lámpa lekapcsolásának és az elalvásnak a motívuma is.

     Kosztolányi stílusa, mely rögzíti a lélek legfinomabb rezdüléseit, alapjában véve realista, de olykor az impresszionizmus, illetve a szimbolizmus jegyei is felfedezhetők. Példa az impresszionizmusra: „Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” A szimbolizmusra: „Messzelátó vagyok.”

     Nagyon hatásosak a novella kezdetén s a végén a rövid, tömör mondatok, melyek keretbe foglalják a kis történetet.


2022. január 31., hétfő

Weöres Sándor: Buba éneke

 




Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

2021. május 19., szerda

Mikszáth Kálmán: Szücs Pali szerencséje

      

                                                   Nógrádmegyer, Boldogasszony-templom

                                                                                  Befogad és kitaszít a világ.

                                                                                                                                (Villon) 

     Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.

     A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység, fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van következménye.
     A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden megismétlődik, negatív előjellel.
     A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:

     „A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…) teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”

     Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak: „Embernek ismerlek.”  Szücs Palit bántotta, hogy csak szolgál. Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni, hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta közelről.  Az ördögök incselkedtek vele: meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de délután: „Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
     Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No ’iszen, Szücs Pali…”.
     Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere is, hogy Réki Maris rátaposson. A nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a kocsma ablakában:

„– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”

     Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.

     Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen…”