Befogad és kitaszít a világ.
(Villon)
Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.
A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység,
fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a
romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van
következménye.
A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a
leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden
megismétlődik, negatív előjellel.
A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a
hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs
Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:
„A napsugarak
pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva
nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…)
teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”
Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok
egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak:
„Embernek ismerlek.” Szücs
Palit bántotta, hogy csak szolgál.
Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában
olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit
vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni,
hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon
felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta
közelről. Az ördögök incselkedtek vele:
meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de
délután: „Szétgurultak a forintok, mintha
a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan
ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a
kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No
’iszen, Szücs Pali…”.
Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere
is, hogy Réki Maris rátaposson. A
nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a
kocsma ablakában:
„– Gyere be, Réki
Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”
Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.
Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse
az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs
Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az
élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a
cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen,
lehetetlen…”
