A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trocheus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: trocheus. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. január 31., hétfő

Weöres Sándor: Buba éneke

 




Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…