Schiller haramiái a Pestiben

2016. 02. 03.

     Szeretem a nagy embereket, akik persze csak könyvekben léteznek. Leginkább a tragédiákban, s ott is inkább a régi századokban, mint az utóbbi időkben.

                                                                *

     A Haramiák (Die Räuber) Schiller első drámája. Nyomtatásban (név nélkül) 1781-ben jelent meg. Ősbemutatója 1782-ben Mannheimben volt.

                                                               *

      Már Schiller korában is hiány volt az igazi „nagy ember”-ből. A Haramiák hőseit születésük emelte magas polcra. A költő kellőképpen eltúlozta bizonyos jellemvonásaikat: Franzban a visszataszító hatalomvágyat, Karlban a jó szándék és a pusztító indulat feszítő ellentétét. Karl olyan csapdába hajszolja bele magát (mint Kohlhaas), amelyből nincs kiút. Franzban tombol a gátlástalan önzés. Őt könnyelműsége sodorja bajba, majd gyengesége akadályozza meg, hogy visszaforduljon a tékozló fiú útján. (Igaz, már Apa se lesz, aki visszafogadja őt.) Áldozatok ők, önnön gyengeségüknek áldozatai.

                                                               *

      Schiller maga írja, hogy Karl eltévedt nagy lélek, akinek megvolt az esélye, hogy igazán naggyá váljon, de elvesztegette ezt a lehetőséget. Karl tulajdonképpen idealista, aki szívvel-lélekkel hisz egy jó világrendben, ám elég egyetlen sérelem, hogy szembeforduljon a megbomlott renddel.

      Franz a természet igazságtalanságától szenved. Nem tudja elviselni, hogy csupán másodszülött, s ráadásul csúnya külső jutott neki osztályrészül. De minek is jött egyáltalán a világra? Állati vágyak kielégítése volt az ok? Az ember a gonosz sors játékszere, vonja le a következtetést: miért kellene jónak lenni? Shakespeare-i monológok, dosztojevszkiji töprengések szakítják meg olykor a cselekményt!

      Karl joggal gondolhatja, hogy miután apja megvonja tőle jóindulatát, számára nem létezik normális világ, minden összeomlott: „Ich allein der Verstoßene, ich allein ausgemustert aus den Reihen der Reinen!”  Bánk szavaival tudjuk legjobban visszaadni: „Nincs a teremtésben vesztes csak én…” Ezért menekül a rablóbandához, s válik Robin Hood-szerű hőssé: amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek. Ugyanakkor felgyújt egy várost, amikor egyik társát a fogságból ki kell szabadítani. (Köti a hűségeskü.) Világos pillanatában ráébred: ő is szörnyeteg lett.

                                                              *

      Kicsit aggódtam, hogy lehet színpadra állítani a Haramiákat. Amit láttam, hallottam nem más, mint a színpad költészete. A puritán díszlet, a zene, a ruhák, a fényjáték mind azt szolgálja, hogy a gondolat, a szituáció feszültsége érvényesüljön. Az alap a sötétség, melyben fények villannak fel, s olykor ránk szegeződnek. Jól kitapintható egy-egy gondolati csomópont, a huszonhárom éves Schiller meghökkentő monológjai. (A szereplők olykor megállnak, az ügyelőhöz vagy a közönséghez szólnak. De fölösleges megszakítani a sodró iramú játékot! A két testvérnek üstökösként kell száguldania a megsemmisülésig!)
      Magától értetődő, hogy mindketten – más-más módon – kudarcot vallanak. Az apa kétszer is meghal. Franz öngyilkos lesz. Valamiféle feloldozást vár az odarendelt paptól, de csalódnia kell. Óriási jelenet, melyből kiderül: nincs megbocsátás. Amália egyenesen kéri, szúrják le, s Karl nem engedi, hogy más tegye meg. Mégis – Karl lélekben sose volt gonosz. Meg akarja őrizni magában az eredendő tisztaságot. Utolsó tettében is felcsillan az a vágy, hogy jót cselekedjen. Amikor feladja magát, egy szegény, tízgyerekes családnak juttatja az érte járó vérdíjat.

     (Pesti Színház, Rendező: Kovács D. Dániel, Karl: Király Dániel, Franz: Orosz Ákos, Amália: Bach Kata, fordították : Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka, ’kiválóan’)