1982-ben jelent meg az Élet
és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely
olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan
apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan
jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka
érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak
születni kell.)
A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami
fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös
Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki
hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra
szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik
– nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos”
előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is
voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a
minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.
Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán
jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben
a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András,
Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos.
Ők szerencsés módon túléltek mindent.
Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek
szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség
alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az
osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen
(olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma)
hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít
a nevetés.
Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös
voltával. Hőseink kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra,
s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban
és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.
Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a
plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy
számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is
igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.
