Spiró György: Az Ikszek

2014. 03. 26.
 

     „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.”

     Az idézet a Magtár c. Spiró-gyűjtemény (2012) borítójáról való, s illik az 1981-ben megjelent, „asztalt beszakító” nagyregényére is. „Rólunk szól a mese”, gondoltam már akkor is, amikor először olvastam. Spiró Boguslawskiban, a színészben olyan alakot teremtett, akire föl lehetne nézni:

     „Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. (…) Biztos te is csak ember vagy … de olyan jó volna érezni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.” (213)

     A regény főszereplője, Wojciech Boguslawski (1757-1829) „a lengyel színház atyja”, 1814-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. 1815-ben a bécsi kongresszus újra felosztotta Lengyelországot. Északnyugati részét Poroszország kapta, területének zöme Lengyel Királyság néven Oroszország része lett. (Krakkót „szabad várossá” nyilvánították.) A helyzet különlegessége az, hogy a cár „a lengyelekre bízta az önleszámolást.” (Kis Pintér Imre)
     Kik is tulajdonképpen az Ikszek? A hatalom meghosszabbított kezei, eszközök, akik megjelentetett kritikájukkal eldönthetik a színház sorsát. Már előre megírják a bemutatóról a bírálatot. De jellemző a hosszú hatalmi játszmára, hogy a végén ők is fölöslegessé válnak…

     Sok szép részlete van, mely önállóan is megállná a helyét. Itt van például annak az antikváriusnak a története, aki nem tud olvasni, mégis olyan jól ismeri a könyveket. Még az idegen nyelveket is felismeri:
  "- Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk németül?
  Gecel mosolygott.
  - A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta -, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.
  - Ez igaz – mondta Boguslawszki -, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?
  - A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel.
  - Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.”  (266)

     Egy másik érdekes rész Boguslawski álmát meséli el, amikor a városparancsnokságon tett látogatása után találkozik Molière-rel. Beszélgetésük nem nagy ívű eszmecsere, csupán játékos pengeváltás:
  „ – Na igen – mondta Boguslawszki – voltaképpen megnyugtató lehet számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.
  Molière titokzatosan mosolygott.
  - Csakhogy – folytatta Boguslawszki – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Babtiste.”  (545)

     Az utolsó lapokon Fiszer kései levelét olvashatjuk, aki huszonévesen lesz famulusa Boguslawskinak, de később emigrál, és drámaírói tehetségét nem tudja kibontakoztatni. Írása a Boguslawski utáni állapot szellemi rajza, önmardosó vergődés:
     „Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)
az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más örült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha)”  (640)

     A Molière-rel folytatott beszélgetés után elbúcsúzunk Boguslawskitól, aki megbetegszik, és hamarosan meghal. Azonban a Magtárban Spiró megírja a valóságot: Boguslawski még tíz évig él, és besúgója lett Rozniecki tábornoknak, a titkosszolgálat vezetőjének. Így kerek a világ.