Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernének.
Pedig ha rám ismernének?
Legalább is felkötnének.
Petőfi
Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.
A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A
párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid
közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a
gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek,
készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban
megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk
régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami
üdülő hatalmas parkjába.
A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új
világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem
tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most
hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz
funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként
sorakoznak.
Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban
a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen
reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában
félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság.
A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
Feszült,
szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A
keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. - Ne haragudj. - Az anya keze egy
pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”
Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a
gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,
megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen
átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy
szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal
is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a
felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt
semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először
alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd
emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott
gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is
bejöhet.”
Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem
könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania,
mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a
kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s
hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki
ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az
anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban,
amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus.
Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön
világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.
Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell,
mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot
megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb
fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni
kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de
fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor
is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg
valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… -
Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen
mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését
felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a
padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült,
elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.”
Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”