Örkényben

 

     „Pest megye déli részén fekszik Örkény. Szomszédos települései Pusztavacs, Hernád, Dabas, Tatárszentgyörgy és Táborfalva.” Így kezdeném, ha a kisvárost szeretném bemutatni.[1] Vagy: „Késő este volt, mikor L. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. (…) A nagy kastélyt a leghalványabb fény se jelezte.” Ha regényt írnék, biztosan a fenti mondatokkal kezdeném.[2]
     De mivel egyszerű, nyugdíjas polgár vagyok (álnevem: Jegyzeth Elek), aki néha szembesül emlékeivel, a legszárazabb módon így számolok be a történtekről: nemrég busszal, vonattal, autóval bejártam Pest megye déli részét, felidézve jó néhány emléket. Az egyetem után 1974-ben költöztem Örkénybe. A Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában (korábban Gazdaképző) kaptam tanári állást s vele együtt szolgálati lakást. Magyar nyelvtant és irodalmat tanítottam meg történelmet.
     Nagy dilemmám volt, hogyan kezdjem az első órát. Sokat gondolkoztam ezen. Végül Csoóri Sándor egyik kis verse mellett döntöttem. Legyen rövid és érthető, ragadja meg olvasóját/hallgatóját, a sok helyről érkezett fiúkat: 

                                                        Valaki súgja 

                                    Valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda,
                                    fölkantározott késen érj oda
                                    s ha út nincs: te légy az út oda,
                                    mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
                                    elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
                                    zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
                                    sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
                                    sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
                                    fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
                                    valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda. 

     Én is valahova oda akartam érni. Nagy lelkesedéssel szavaltam a verset, s úgy éreztem Csoóri megnyerte nekem a csatát.
     Minden óráért meg kellett küzdenem. Az első röpdolgozat nyelvtanból mindenkinek egyes lett. Kétségbeesve mutattam a krikszkraksz lapokat Pável István igazgatónak. Meglepetésemre úgy vélte, valamit elrontottam. Változtass a módszereden vagy a mércéden! Emberséges ember volt, kiváló szónok. Barátságosan fogadtak a többiek is. Most 48 év után nézegetem a megfakult tablókat: szigorú arccal tekintenek rám a régi tanárok. Önmagukat adták, életüket adták az iskolának. Nekem két év volt kiszabva.
     48 év telt el, megbűvölten bolyongok az egykor szép parkban. Most menekültek is laknak a kollégiumban. Míg keresem a Grassalkovich-kúria épületét, senki ismerőssel nem találkoztam. Azonban az új tanítók közül egy-kettővel sikerült szót váltanom. Még volna helyem, mondják. (74 évesen?) De jó lenne újra elmondani:

                                                         … menj oda,
                            szánkón, repülő kövön érj oda… 

      De hova, töprengek, s ott mi vár?

---

[1] Idézet Patak Gábor könyvéből: Örkény, 2020.
[2] Vajon kitől származik a 2. idézet?

Mándy Iván: Nyaralás

 

                                       Ki vagyok én? nem mondom meg; 
                                                    Ha megmondom: rám ismernének.
                                                    Pedig ha rám ismernének?
                                                    Legalább is felkötnének.
                                                                                    Petőfi

     Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.

     A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
     Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek, készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami üdülő hatalmas parkjába.
     A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként sorakoznak.
     Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság. A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
     Feszült, szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. -  Ne haragudj. - Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”

     Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,  megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
     A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is bejöhet.”
     Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania, mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban, amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus. Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.

      Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell, mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
     Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… - Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
     A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
     A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.”

     Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”