A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyaralás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyaralás. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 4., csütörtök

Mándy Iván: Nyaralás

 


                                       Ki vagyok én? nem mondom meg; 
                                                    Ha megmondom: rám ismernének.
                                                    Pedig ha rám ismernének?
                                                    Legalább is felkötnének.
                                                                                    Petőfi

     Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.

     A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
     Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek, készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami üdülő hatalmas parkjába.
     A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként sorakoznak.
     Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság. A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
     Feszült, szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. -  Ne haragudj. - Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”

     Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,  megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
     A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is bejöhet.”
     Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania, mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban, amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus. Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.

      Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell, mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
     Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… - Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
     A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
     A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.

     Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”