„Pest megye déli
részén fekszik Örkény. Szomszédos települései Pusztavacs, Hernád, Dabas,
Tatárszentgyörgy és Táborfalva.” Így kezdeném, ha a kisvárost szeretném
bemutatni.[1]
Vagy: „Késő este volt, mikor L.
megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. (…) A nagy kastélyt a leghalványabb
fény se jelezte.” Ha regényt írnék, biztosan a fenti mondatokkal kezdeném.[2]
De mivel egyszerű, nyugdíjas polgár vagyok (álnevem:
Jegyzeth Elek), aki néha szembesül emlékeivel, a legszárazabb módon így
számolok be a történtekről: nemrég busszal, vonattal, autóval bejártam Pest megye déli részét, felidézve jó
néhány emléket. Az egyetem után 1974-ben költöztem Örkénybe. A Mezőgazdasági
Szakmunkásképző Iskolában (korábban Gazdaképző)
kaptam tanári állást s vele együtt szolgálati lakást. Magyar nyelvtant és
irodalmat tanítottam meg történelmet.
Nagy dilemmám volt, hogyan kezdjem az első órát. Sokat gondolkoztam
ezen. Végül Csoóri Sándor egyik kis
verse mellett döntöttem. Legyen rövid és érthető, ragadja meg
olvasóját/hallgatóját, a sok helyről érkezett fiúkat:
Valaki súgja
Valaki súgja, menj
oda,
szánkón, repülő kövön
érj oda,
fölkantározott késen
érj oda
s ha út nincs: te légy
az út oda,
mert nélküled csak bűn
van ott s csoda,
elfajzott pincefényben
átmetszett torkú fa,
zabáló, nyári istenek
helyén a gyönyör romhalmaza,
sebhely-királyság,
csönd, rémisztő hidrogén hava,
sejtrobbanás az
agyban, a szív-Hirosima
fölötti űrben
cementláng pernyéje, pora,
valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön
érj oda.
Én is valahova oda akartam érni. Nagy lelkesedéssel
szavaltam a verset, s úgy éreztem Csoóri
megnyerte nekem a csatát.
Minden óráért meg kellett küzdenem. Az első röpdolgozat
nyelvtanból mindenkinek egyes lett. Kétségbeesve mutattam a krikszkraksz
lapokat Pável István igazgatónak. Meglepetésemre
úgy vélte, valamit elrontottam. Változtass a módszereden vagy a mércéden!
Emberséges ember volt, kiváló szónok. Barátságosan fogadtak a többiek is. Most
48 év után nézegetem a megfakult tablókat: szigorú arccal tekintenek rám a régi
tanárok. Önmagukat adták, életüket adták az iskolának. Nekem két év volt
kiszabva.
48 év telt el, megbűvölten bolyongok az egykor szép parkban.
Most menekültek is laknak a kollégiumban. Míg keresem a Grassalkovich-kúria
épületét, senki ismerőssel nem találkoztam. Azonban az új tanítók közül
egy-kettővel sikerült szót váltanom. Még volna helyem, mondják. (74 évesen?) De
jó lenne újra elmondani:
… menj oda,
szánkón, repülő kövön
érj oda…
De hova, töprengek, s ott mi vár?
