Margaréta

                                                                                                                 németül

                                                Ary Scheffer:Faust és Margaréta a kertben

Margaréta
Ti szent angyalok, oltalmazzátok lelkemet! – Irtózom tőled, Henrik!”* (Faust álneve)

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!
(Eltűnik Fausttal, az ajtó becsapódik, elhaló hang hallatszik)

Henrik! Henrik!”
                                            (Ős-Faust)

Frankfurt népe, bár még sötét volt január 14-én, izgatottan várta a kivégzést. Már 5 órakor felsorakozott a börtön előtt tizenkét katona. 6-kor indult Raab ezredes, a katonai bíró hintója a Katharina-toronyhoz, ahol Susanne Margarethe Brandtot, a gyermekgyilkos nőt őrizték.

1772-öt írunk, s bocsánat, hogy nem mondom el rögtön a lényeget. Hisz szeretném kíváncsivá tenni az olvasót (ha van), miért fontos az, hogy mi történt ott csekély 250 évvel ezelőtt a Haupwache terén. (Eltekintve attól, hogy minden fontos, ami az emberrel történik.)

Ha nem rémlik, akkor segítségképpen hozzáteszem még, hogy a Katharina-toronytól nem messze, csupán 200 méterre levő ház manzárdszobájából jól látható a torony. Ifjú lakója, a 22 éves joghallgató, aki nemrég érkezett haza Straßburgból, nem volt más, mint Johann Wolfgang Goethe. Kezded már kapiskálni az összefüggést? Igen, Gretchen fog meghalni a vérpadon, hogy később testet öltsön a világirodalom egyik meghatározó művében, a Faustban.

Legutóbb Uwe Wittstock írt róla nagyon hatásosan a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Persze a valóságos szereplők is kitettek magukért: „Amikor Raab bíró fél hat körül feketébe öltözve a hóhérral a cellába lépett, sarkantyús csizmát viselt, vörös köpenyén a város ezüst címere volt, arany alapon. Susanne Margaretha Brandt is ünnepi öltözékben volt. Fehér kiskabátot, fehér szoknyát varrtak neki, fehér kesztyűt kapott, s egy fehér kendőt. Jobb ruhát sose viselt életében. Kezébe fehér kesztyűt adtak, s hozzá egy nagy citromot, mely a bűnbeesés fölötti győzelem jelképe volt.” Miután Raab felolvasta az ítéletet, melyet jól megérdemeltnek nevezett, a köpenye alól elővett „egy kis vörös pálcát, és Susanne lábai elé dobta, aki rémületében egész testében reszketni kezdett. A hóhér lépett oda, megfogta a kezét, s csendesen vigasztaló szavakat mondott.”

Bár a fiatalasszony tette rettenetes volt, az embernek az az érzése, hogy az egész egy színjáték csupán. Frankfurt városa rendezte tisztes polgárai számára: lám mi mennyire erkölcsösek vagyunk, mennyire elítéljük a bűnt. De hisz éppen az álszentség és a megbélyegzéstől való rettegés okozta a tragédiát. A külvárosi fogadó konyhájában lakó, 24 éves cselédlány, akit megerőszakolt az átutazó idegen, végtelenül kiszolgáltatott volt. Még családja is magára hagyta.

Susanne azt vallotta, a jegyzőkönyvek bizonyítják ezt, hogy tettére az ördög vezette.  Goethe is áttanulmányozta a periratokat, gondosan jegyzeteket készített, s elkezdett dolgozni az úgynevezett „Ős-Faust”-on, melyben megvan már „a költői erő és a drámai érzék.” (Márton László, in: Faust, 2015) Megrendítő a befejezés a végső változatban:

Margaréta

Atyám, a tied vagyok! Ments meg!
Ti angyalok! Ti mennyei seregek!
Fogjatok közre, hogy megmentsetek!
Henrik! Iszonyt lehelsz belém!

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!

Hang (fentről)
Ő megmenekül!

Mephistopheles (Fausthoz)
Hozzám! (Eltűnik Fausttal)

Hang (bentről,elhalóan)
 Henrik! Henrik!

                                                    (Faust, 1808)

                Az idő nyoma látszik a Faust befejezésén: ha a földi  igazságszolgáltatás akadozik, kihagy, az ember szeretne bízni valami magasabb erőben, mely helyre teszi a dolgokat.

Philémon és Baukisz

                                                                  Egy helyettesítő tanár jegyzetei

     Érdemes elgondolkodni azon, hogy bizonyos irodalmi műveket, műfajokat mikor ismertessünk meg a gyerekekkel. Nem gondoltam volna, hogy a legfontosabb mítoszokat, már az 5. osztályban olvasni fogjuk, de kétségtelenül jó dolog, ha ezeket a mesével rokon történeteket a gyerekek már ebben az életkorban megismerik. Mert izgalmasak és nagyon tanulságosak. Arról nem is beszélve, hogy majd a középiskolában sokkal könnyebb lesz befogadni Homéroszt, a nagy drámaírókat vagy akár Horatiust!

     Elsőnek arról olvastunk, hogy mi minden történt Péleusz és Thetisz lakodalmán. Ez vezet majd a trójai háborúhoz. Ezután Odüsszeusz kalandjai következtek. Daidalosz és Ikarosz történetét Leonardo szerkezeteihez tudták kapcsolni. (Már voltak a Leonardo-kiállításon.)

Kovács Margit: Philémon és Baukisz

     Philémon és Baukisz története azért volt különleges, mert nem kiemelkedő hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről. Ovidius művét Trencsényi-Waldapfel Imre írta át az ifjúság számára. Philémon és Baukisz szegénységben élnek, akiknek életében mégis  megjelennek az istenek. Zeusz és Hermész álruhában járták Phrügiát, s hiába kopogtattak be ezer ház ajtaján, sehol sem fogadják be őket. Egyedül a "jámbor Baukisz anyó és Philémon apó" látta őket vendégül. Lehet, hogy az istenek is fellélegeztek, hogy vannak még igaz emberek, akikre számíthatnak.

     A legizgalmasabb pillanat a felismerés pillanata: a csoda. A mitológia tele van csodákkal, de az evangéliumokat olvasgatva is ráeszmélünk, hogy a hithez szükség volt a csodákra, hogy az isteni testet öltsön, s az ember felismerje az istent. Philemon és Baukisz, akiknek megadatott ez a találkozás és a felismerés, papjai lesznek az olümposziaknak, s kunyhójuk is templommá változik. Megható a két öreg kívánsága, hogy egyszerre szeretnének meghalni, fává változni, beleolvadni a természetbe. Nem véletlenül adta Ovidius, akit Szilágyi János György az emberről szóló legmélyebb mondanivalók közvetítőjének nevez, összefoglaló művének az Átváltozások (Metamorphoses) címet. 

     Merész ugrással eljutunk addig a gondolatig, hogy sose tudod isten vagy ember kopogtat be hozzád. (Egyébként is: "Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.")

     A tankönyvben - nagyon logikusan - a Noé bárkájáról szóló bibliai történet következik. Ott már nemcsak a hideg szívű szomszédok bűnhődnek, hanem az egész emberiség. Kivéve Noét, aki igaz ember volt, kifogástalanul élt -  kortársaival ellentétben. Ennélfogva Noé az egész emberi nem megmentője, Jézus előképe.

     Új nekifutás

     Goethe Faustjáról a kisiskolások természetesen nem tanulnak, de én mégis bevittem az új Faust-fordítás vaskos kötetét, csupán felmutatni: ennek a hatalmas költeménynek a második részében újra megjelenik Philemon és Baukisz alakja. Sorsuk azonban egész másképpen alakul, mint Ovidiusnál.

     Faust mint vidékfejlesztési kormánymegbízott kapott a császártól egy nagy, mocsaras, tengerparti területet, melyet felvirágoztatott: "Gátat húztak, árkot vájtak / Tengert félretaszigálni, / A víz helyén uralkodni vágytak."

     De hogyan? Mephistopheles segítségével.

     Philémon és Baukisz a tanú:  

     Nappal munkás ordibál hiába,

     Mit sem ér ásó, lapát,

     Ám hol éjjel futkos lidérc lángja,

     Másnap készen áll a gát.

     Véres emberáldozat volt,

     Éjjel sikoltozott némelyik,

     Tengerbe tűzáradat folyt:

     Reggel ott egy csatorna folyik.

     Istentelen az a férfi!

     Kunyhónkat követeli.

     Szomszédként hatalmát érzi:

     Még engednünk kell neki.

     Igen! Faust Philémon és Baukisz hársfáira vágyik:

     Az öregek menjenek onnan!

     Szívem a hársaikra vágy!

     Ha e pár fa nincs birtokomban,

     Mit ér, hogy enyém a világ.

     (...)

     Igen, ki kell telepíteni őket!

     (Mephistopheleshez:)

     A földet ismered részben,

     Mit a két öregnek kinéztem.

     Mephistopheles

     Kirúgni őket, majd lerakni!
     Mire szétnéznek, máshol fognak lakni.
     Ki az erőszakot túléli,
     Magát bárhol boldognak véli.
             (Süvöltő hangon füttyent. Jön a három Segéd.)

     Lynkeus, a toronyőr már látja a mélységes éjszakában, hogy Mephistopheles segédei hogyan végeznek Philémonnal és Baukisszal: 

     Ott a kunyhó áll lángokban,
     Az a mohos, az a korhadt!
     Segítség kellene gyorsan:
     Azzal senki sem számolhat.

     Jaj, a szegény, jó öreg pár,
     Tűzzel sosem figyelmetlen,
     Sűrű füstben fullad meg már!
     Milyen iszonyú véletlen!

     Vörös-izzó a tűztenger,
     Mohos fának füstje tombol.
     Jusson ki a két jó ember
     Élve az égő pokolból!
                            (Márton László fordításai)

     A végén kicsit sok az idézet, de kell-e Goethénél okosabb és kíméletlenebb magyarázója a folyamatoknak, céloknak?

Rubens: Viharos táj, Philemonnal és Baukisszal

Goethe Faustja a Katonában

2015. 11. 11.

Két este a Petőfi Sándor utcában

     I.

     Óriási könyvoszlop a színpad közepén. Csupa dohos fóliáns. S ahogy összeomlik, azt jelzi, hogy a leírt szó fölöslegessé válik.
      Goethe főhőse két világ határán áll: már nem tölti be lelkét az istenhit, s az okfejtések szövedéke a valódi élet nélkül csupán fantazmagória. Faustnak a tettek mezejére kell lépnie – egyelőre a „kisvilágban”. Új élményeket Mefisztó nyújt, elvégre Goethe, illetve az ő képviseletében Schilling Árpád, egy középkori legendát használ fel annak bemutatására, milyen az ember – nem is elsősorban a 19. század hajnalán, megszabadulva a teológia nyűgétől, hanem ma a 21. század kezdetén.

      A gondolkodó, cselekvő, a megsemmisülni vágyó Faust helyébe a "cselekvő" Faust lép: rágógumizva, a vállalkozók egyenruhájában. Mindenekelőtt önző vágyait követi. S ahogy haladunk előre a könyv lapjain és a színpad gyorsan múló idejében, mindinkább rádöbben az ember, hogy Goethe műve borzalmas történet, megrázó dráma. Margit börtönben végzi, szenved bűnei súlyától. (Faust épp annyira bűnös volt.)

      Bűnei megbocsáttatnak-e, mennybe jut-e vagy pokolra? Fölösleges kérdés. A pokol, ahogy Schilling Árpád megrendezi, és Mészáros Blanka eljátssza, itt van.

Ui.

     Margit hívő lélek, számára fontos a "még ne ismert tartomány". Szenvedése, bűnbánata sejteti a megváltást. Goethe egy szóval jelzi, hogy Margit bűne eltöröltetett: "Ő megmentetik." (Hang felülről.) A vallásos keretet azonban elhagyja a rendező. nekünk magunknak kell eldönteni, mit gondoljunk Margitról és Faustról.

II.

      Polgári lakásban kezdődik a második rész. Faust az ágyon, s közben - talán álmában – megjelenik Mefisztó s az egész mitológiai apparátus. Az öregedő értelmiségi felébredvén, tétován járkál a lakásban, a sok különös figura között. (Általában mindenki alsónadrágban van.) A 60 év fölötti Heléna érkezik. Kapcsolatukból fiú születik: Euphorión, aki vigyázatlanul, túl gyorsan él, s ez okozza a halálát. Szívszorító jelenet.

      A szünet után kifosztva, lecsupaszítva látjuk ugyanazt a lakást. Faust a padlón fekszik, mint majd a legvégén, holtan. Most még magához tér, és hatalmat akar. (Schilling összevonja Faust és a császár alakját.) A hatalom birtokában háborút indít, utasítgat, parancsolgat. Mindenkit elsöpörni a nagy cél érdekében (Philemon és Baucis). Nem is Faust a legkegyetlenebb, hanem a végrehajtók.
      Goethe korában még komolyan veendő eszme volt a szabad földön szabad nép eszméje, mely mára már eltorzult. Ezt Máté Gábor (Faust) jól érzékelteti. Ez lett volna az a pillanat, mellyel Faust megelégedne. Azzal nem számol, hogy megjelenik a Szükség, a Teher, a Gond és a Baj. Ő maga megvakul. Győzedelmeskedne hát Mefisztó? Nem, mert az angyali seregek megkaparintják Faust lelkét…

      Mihez fogjon most szegény ördög? Kezdheti elölről: piros bohóc-orral, mint a legeslegelején, táncba kezd, jelezve, hogy az egész csak tréfa, nem kell komolyan venni.

     (Rendező: Schilling Árpád, Faust: Máté Gábor, Mefisztó: Kulka János, Margit: Mészáros Blanka)

Mefisztó és Faust, www.origo.hu