Kétféle örökség

      Az ember régi vágya, hogy ha keveset is, változtasson azon a világon, melybe beleszületett. Aztán kiderül, hogy maga a világ formálja (már születésekor) az embert a maga képére. Rákos Sándor világa tágas: a hegyek, folyók mellett ott vannak a törvények („a százmillió éves forgatókönyv”). A vers utolsó sora mégis a lázadás.

     Kemény István személytelen, rideg, hivatalos, szinte kafkai világot ábrázol. A ragyogás, ill. a lebegés megfejthetetlen ellenpontja a előbbinek. A titokzatos „gépház” pedig maga a kastély (?). Szinte ember nélkül is működik. Vagy csak működött? Porszem kerülhetett a gépezetbe?

                            Rákos Sándor: Örökség 

          fiam a világ átadom
          hegyeivel folyóival törvényeivel
          az elejtett kő lefelé esik
          legjobb ha ráhagyod
          én tiltakoztam
          hasztalanul
          táplálkozás növekedés szaporodás
          maradt a régiben
          százmillió éves forgatókönyv szerint
          beletörődtem a hullaevésbe
          a szerelem nevű mirigyjátékba
          megbízható földlakó vagyok
          fiam a világ átadom
          azt ne mondd hogy  már az apám is
          az elejtett kő lefelé esik
          ne egyezz bele a világba

                                  (1967) 

                            Kemény István: DÉL

 

                     Átadom a korszakot. Működik.

                     Ezek a kulcsok. Rend van.

                     Ezek a kulcsfigurák. Ezek

                     az emberi roncsok. Ez az átlag.

                     Ezek az ifjak. Még érnek.

                     Dél van. Ezek a reggeli lapok.

 

                     Ez a hivatal. Ebédelni vannak.

                     Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen

                     nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.

                     Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek

                     a folyamatok. Leírhatók.

                     Elronthatatlanok. Ami elromlik -

                     így működött.

 

                     Ez itt a ragyogás. Így ragyog.

                     Ez itt a lebegés. Így lebeg.

                     Most beljebb megyünk. Így megyünk.
                      És itt a gépház. Ez titokzatos.

                                      (1998. aug. 4-8)

        

Rákos Sándor: Ablak

          

          Így lettem hát az alvó vizek őre,
          Éjszakánként vigyázom a Dunát.
          Az ablakom magasan fönn világít
          s nagyon messzire lát.

          Egy-egy barát nagynéha felszól hozzám:
          "Hahó, vén csont! Élsz még? Mi van veled?"
          S megjelenek az ablak négyszögében,
          mint néma felelet.

          Élek, igen - és ez is hősi érdem,
          mert jogom volna rég nem élni már.
          Oka lehet, hogy bármint is kerülget,
          nem vág le a halál.

          Higgyétek el, nem magamért szorongok,
          e bús gépet miért is félteném?
          Ami bennem időtállóbb a húsnál,
          már csak azt védem én.

          A lenti lárma csöndemig nem ér föl:
          néma küzdő - rejtőzködve lakom.
          Csak biztató baráti halihóra
          nyílik meg ablakom.

     Gilgames - Agyagtáblák üzenete. Először ennek a sumer-akkád gyűjteménynek a fordítójaként ismertem meg Rákos Sándor (1921-1999) nevét. Minden leírt sora - rejtélyes módon - költészetté vált. Saját verseivel is így volt ez.