„Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. [...] Bizonyos tehát, hogy emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott, képeket, amelyeket különböző években látott."
Lengyel Péter
1.
Tulajdonképpen csak egy írónak (Lengyel Péter) egy könyvéről szerettem volna írni. Nagy volt azonban a kíváncsiságom, s igyekeztem minél többet megtudni az íróról és a művéről. Szép lassan gyűlt az anyag, s már úgy érzem, majdhogynem egy nemzedékről, egy korszakról kell beszélnem.
A könyv címe Mellékszereplők, 1980-ban jelent meg (45 évvel ezelőtt.) Már 1970-ben kész volt, de a cenzúra nem engedte kiadni. Nyilván értették a regény rejtett utalásait.
Először Gáll István írt arról szintén 80-ban, hogy megjelent a Péterek nemzedéke: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter (a mi hősünk), s nem utolsó sorban Esterházy Péter. Bosszantja, hogy Bereményi a Géza nevet kapta. Nem sokkal később Határ Győző írja: „Egy összeesküvésről szeretnék hírt adni: a Péterek összeesküvéséről.” Valóban történt valami a 70-es években, melyet, elhagyva a Péter nevet prózafordulatnak neveznek. Új színt, új stílust, s szinte kötelezően új tematikát hoztak be az irodalomba.
Elég csak áttekinteni életrajzukat.
Kezdjük Lengyel Péterrel, aki 1939-ben született. Gyerekkora a háborús évekre esett. Apja munkaszolgálatosként a Don-kanyarban halt meg. Nemcsak apját, de nevét is elvesztette, mert Merényi Péternek született, nevelőapja adta neki a Lengyel nevet.
Hajnóczy Péterrel folytatom, mert neki is baja volt a nevével. 1942-ben – akkor így mondták – törvénytelen gyerekként született. Édesanyját Hasznos Annának hívták, ő maga Hasznos Ödön lett. Korán nevelőszülőkhöz került. 1962-ben esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, alkalmi munkákból élt. Maga választotta a Hajnóczy Péter nevet. Első könyve A fűtő címmel jelent meg. Az alkohol vitte el nagyon korán 1981-ben, 38 éves volt.
Nádas Péter 1942-ben született. Szülei 45 után magas rangú pártvezetők, vállalatvezetők lettek, de csalódtak az új rendszerben. Előbb az édesanya halt meg rákban, majd az apa öngyilkosságot követett el. Az 50-es évekről szólt Nádas Péter első nagy műve, az Egy családregény vége c. regény.
Még egy Pétert meg kell említeni. Ő pedig nem más, mint Esterházy Péter, aki kb. 10 évvel később született. Őt az a balszerencse érte, hogy arisztokratának született egy olyan korban, amikor ezt nem díjazták. Kitelepítés lett a család sorsa. Később, amikor fordult a kocka, kijelentette: földet vissza nem veszek.
2.
Nyilván nehéz volt a sorsuk. Gondoljunk csak a háborúra, s arra, hogy a gyermekek is életveszélyben voltak.
Lengyel és Nádas átélte a vészkorszakban a bujkálást, a menekülést. Esterházy kivételével 45 után voltak intézetben is.
Amikor 2018-ban Lengyel Pétert beválasztották a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjainak sorába, folytatva a hagyományokat egy székfoglaló előadást kellett tartania. A székfoglaló szövege egy regényrészlet volt, melyet lánya, Lengyel Anna olvasott föl. Naivan azt gondolhatjuk, hogy a regényrészlet önéletrajzi elemeket is tartalmazott. Ebben a kis részletben bemutatja, hogy a vészkorszakban hogyan vitték el édesanyját, és hogyan menekül meg a fiú:
„A szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."
Anya a szennyes hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.
– Ide beülsz. – Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit azután is.
Nem tudja eltörni az almát.
Mesél, halk mormolással.
Látni nem lehet. Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.
A mese megállt. Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad... Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.
(…)
Anya döntött. Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.
Kimegy a szobába, hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.
– Engem keresnek – mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.
A jobb középső ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.
Mennek a prédával. (…) Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik, amíg találkozunk.”
Ilyen élményeket hordozva magukkal, s az új világban megélve ezer ellentmondást, íróként nem tudtak megfelelni az optimista elvárásoknak. Nem tudták folytatni az elődeik munkáját, újat kellett hozniuk. Formában és persze tartalomban is. Mindegyik író a maga módján, más árnyalattal írta be magát a magyar irodalomtörténetbe.
Új nyelvet alkottak, s sokszor megnehezítették az olvasást. Ki így, ki úgy. Gáll István még 75-ben így írt a Fancsikó és Pintáról: „Egyáltalán, mit olvastam, meg tudom fogalmazni, mit olvastam? Nem tudom.” Én is így voltam vele, nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, miről is szól a Mellékszereplők c. regény.
3.
Most már többszöri elolvasás után talán el tudom mondani. Arról szól, hogyan élt néhány egyetemi hallgató (fiuk, lányok) az 50-es, 60-as évek fordulóján. Ez a mag. A Lengyel által alkotott elbeszélő, Madaras István, negyedéves egyetemi hallgató, maga is résztvevője, fontos szereplője a történetnek. Amit ő lát, amit átél, az kerül bele az elbeszélésbe. Persze a modern elbeszélők már nem mindentudóak, mint a 19. században. Sőt ahogy Ottlik fogalmaz: „Nézzünk szembe a tudatlanságunkkal: én ebben látom az epika és a líra modernségét.”
Hogyan kezdődik a regény?
Egy körúti presszóban találjuk magunkat, mindennapi jelenet. Majd apró részletekben megismerjük az egyetemisták, a mellékszereplők életét, bonyolult kapcsolatait. Madaras fogalmazza ezt a szöveget, E/3. személyben 1961-ben, melyet furcsa módon diplomatamunkájának szán. Később ebből lesz a regény:
„Egy ideig néz le a kék füzetre, aztán lassan összegyűri azt a papírlapot, amelyen eddigi címváltozatai sorakoztak két oszlopban, és a szemétkosárba dobja. Sikerül időre leíratnia és beadnia az egészet. Behunyt szemmel teszi. Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes háttérrel és oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának. Nem törődik vele, hogy az anyagát honnan vette. Hogy a tanszékvezetője fogja elsőnek olvasni és ítélni róla. Nem hajlandó figyelni a józan világra.”
Környezetrajz, személyes tapasztalat alapján, teljes háttérrel és oknyomozással. Ki is csapják érte Madarast, persze igazolatlan óráira hivatkozva.
Kilenc év múlva újra előveszi a szöveget, és újraírja: „Kezdődött, folytatódik, és folytatódni fog ezután, ezerkilencszázhetvenben is például.”
Ez már egy másik idősík (1970), s nagyon kell figyelni, mivel a két szöveget egymásra csúsztatja mindjárt az 1. fejezetben. Ráadásul E/1-ben beékel nem kevés szöveget. Jól elosztja a mozaikokra tördelt egységeket, mellőzve a szabályos időrendet s az ok-okozati összefüggéseket. A szerkezet az emlékezet működését követi.
Ars poétikáját a Holnapelőtt c. kötetben így fogalmazza meg:
„E század művészetében nagyon sok minden megtörtént – akár azt is lehetne hinni, hogy minden megtörtént. A művészetnek az is a dolga, hogy rombolja, ami rombolásra érett, eltakarítsa a holnap útjából a lomot. A próza esetében ez azt jelenti, hogy szétverte az elbeszélést. E szót helyettesíthetjük kontextussal, dallammal. Megsemmisített valami folyamatosat, ami korábban működött, az építészetben, a zenében, festészetben is."
A „rombolásra válaszul Lengyel új módszerrel építi fel művét:
"Az eljárás fő eleme az az egyszerű felismerés, hogy az ártatlanság elveszítése utáni szerkezet az egymás mellett, egyszerre szóló hangoké – vagyis zenei. Kinyílik, sokfélét kíván megszólaltatni egyszerre. Többszólamú lesz. Ellenpontoz. Egy következő lépésben még megleli azt is, hogy hány szólam a használható.
(…)
Az igény tehát: olyan módon rakni egyvonalú rendbe a tisztán megkülönböztethető szólamokat, hogy a harmadiknak a felcsendülése után az olvasó belső hallásában már egymás mellett zengjenek. Az eljárás akkor lesz sikeres, hogyha a szólamok együtt hangzanak, átizzanak, egymást átjárva regény-anyaggá olvadnak.”
A regény olvasásakor valóban azt éreztem, hogy a szerkezet egy Bach-műre hasonlít, a motívumok ismétlődnek. A szereplők is mintha egy hullámzó ringlispílen forognának körbe-körbe, mindig kicsit más arcukat mutatva, míg a végén elérkezik a végpont, s kiderül, a mellékszereplők miért mellékszereplők.
Ezt legjobban Bereményi Géza fogalmazza meg: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint amilyenek mi vagyunk. Ismerem őket, felismerem bennük magunkat. Ugyanazok a bajaik – csak élesebben. Ugyanúgy nincsen lakásuk, ugyanúgy nem tudnak beszélni az apjukkal, ugyanúgy nem tudják kialakítani a saját világukat…és ugyanúgy senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt.”
4.
Madarashoz legközelebb a Szász-testvéreket állnak, Erik és Orsolya. Apjuk neves tudós volt, egyetemi tanár, korábban az Egyesült Államokban is tanított. Vonzó, polgári életformát őriznek: szépen berendezett lakás, rengeteg könyv, festmények, ékszerek, nemesi címer a falon. Madaras Erikkel és Orsolyával is jó barátságban van. Sokat van velük, mert ők pótolják a családot, melyet apja halálával elvesztett. Madaras úgy vonzódik hozzájuk, mint az Utas és holdvilág c. regényben Mihály az Ulpius-testvérekhez. De az a tragikus, hogy ez a régi család elindult a hanyatlás útján, az új rendszerben, mint a partra vetett hal, fuldoklanak. Az apa meghal, a két gyerek elveszti tartását. Erik végül külföldre megy, Orsolya is eltűnik. Végképp mellékszereplőkké válnak.
Ugyanilyen fontos Dán Dóra alakja is, akinek a viselkedése provokatív, s ennek oka a családjában keresendő, ahol még egyetemista korában megveri az anyja. De szeretőjétől is kijut neki egy-két kék folt. S persze őt is begyűjti az egyik tanára. Egyébként kedves-mulatságos színfoltja a csoportnak. 58-ban amerikai folyóiratokkal a hóna alatt, gumivirágos fürdősapkában jelent meg. Máskor körbetáncolt egy utcaseprőt, majd virágokra alkudott egy cigányasszonnyal, amikor csak 20 fillér lapult a zsebében.
Ő is belesimul a társadalom szövetébe, rendes hivatalnok lesz, feleség, családanya.
A szerelem meglehetősen bonyolult állapot. Madaras sötét dzsungelnak nevezi, melyben olykor ő is elveszetten bolyong.
Ami a tanárokat illeti, kellően visszataszítóak. Nagy nőcsábász majd’ mind, s partnereiket a hallgatóságból választják, de kettőn áll a vásár. Azon kívül hiúak, rapszodikusak, olykor túlságosan is az érzelmeik vezérlik őket, olykor kis zsarnokként működnek. Lengyel képes alakjait sokoldalúan bemutatni. Itt van például Boncz Elemér, a tanszékvezető, kétszeres Kossuth-díjas. Ő sem úgy viselkedik, ahogy egy professzornak viselkednie kellene. Viszont mint ifjú kutató a háború idején „halálra keresett szökevény tiszteket és elgázosításra szánt fölös zsidókat bujtatott, negyvenöt után pedig nekifogott, hogy hivatásszerűen segítsen tudósoknak, festőknek, színészeknek.” Megtudjuk róla azt is, hogy az 50-es években megírja A hála esztétikája c. művét, s ezért lehetett egyetemi tanár. Ez Zelk Zoltán Sztálint dicsőítő költeményét juttatja eszembe.
Megalkuvók lettek volna? Nagyon szűkszavúan beszél erről Madaras. Az ilyen elejtett mondatokat jelként kell felfogni, mely megbízza az olvasót, hogy nyomozzon tovább. Sztálin 70. születésnapjára nemcsak a költők írtak hálaénekeket, de a tanárok is előadásokat tartottak ebből az alkalomból. Ekkor már a Pesti Barnabás utcába költözött a bölcsészkar, ahol korábban a piarista gimnázium volt. A piaristák kápolnájából lett az Egyetemi Színpad. Kikutattam, milyen előadások hangzottak el akkoriban az egyetemen:
Fogarasi Béla: Sztálin mint gondolkodó
Szalai Sándor: A történelmi materializmus elméletének továbbfejlesztése Sztálin által
Waldapfel József: Sztálin és az irodalom
Gerevich Tibor: A középkori régészet és művészet kutatása a Szovjetunióban
Kérdés, hogy mindenki hitte is, amit leírt. Boncz Elemérről az hangzik el, hogy elég gyáva volt, hogy ellenálljon, megírta, amit vártak tőle. 1956 egyfajta (ironikusan mondom) őszinteségi roham volt, amelyért fizetni kellett. Zelk Zoltán, aki egyébként kiváló költő volt, magára eszmélve a forradalom lelkes híve lett, le is csukták érte. Még egy kis történet: Takács Zsuzsa, akkoriban Lengyel Péter felesége mondja el önéletrajzi könyvében, hogy „Pándi Pál halálra ijesztett. Az első szemináriumi óráján kijelentette, hogy az óráin bármit mondhatunk, de ha tudomást szerez róla, hogy valamelyikünk a folyosón az ellenforradalmat forradalomnak nevezi, annak vele gyűlik meg a baja.”
Több apró jelzés, nyom van elrejtve a szövegben. Arra csábítanak, hogy kövessük őket. Például váratlanul felbukkan Benito Mussolini neve: „Megint egy könyv. (Puha kötésű fekete-sárga kötet ezerháromszázadik oldalán…)” Vajon miért éppen Mussolini jut eszébe? Feltehetően Mussolini neve valaki helyett áll. Olykor a hallgatás is sokatmondó.
Még egy érdekes nyom a 25. fejezetben. Madaras azt írja: „Álldogáltunk a Károlyi-kert padjainál lehullott levelek között, és friss egyetemista sírokról beszélünk, amelyeket az Izabella utca ötvenkettes számú házudvarán ástak el a gangok és a nagy platán alatt; annak háznak a kibontott fala közös volt a Képzőművészeti Főiskolával."
Ennyi áll a könyvben a kibontott falról és a friss sírokról. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a pár mondat. Újra egy jel, újra egy nyom, melyet talán meg lehet fejteni. Utána jártam ennek az Izabella utcai háznak és a főiskolának, melynek történetét Kisfaludy András filmje nagyon jól dokumentálja. A még élő tanúk elmondják, hogyan haltak meg az egyetemisták, amikor a pince kibontott falán keresztül akartak menekülni. A főiskolások szívvel lélekkel vettek részt a forradalomban, de a leszámolás, a bosszú lesújtott rájuk. Valószínű egy árulás folytán az oroszok körülvették a főiskola épületét, s a részben ellenálló, részben menekülő fiatalokat agyonlőtték. Négyen voltak. Velük volt még négy kiskatona is, akiket szintén agyonlőttek. Itt temették el őket az ház udvarán: szekrény volt a koporsójuk. Lengyel 17 éves volt 56-ban, de nyilván követte az eseményeket.
5.
Ha többször elolvassuk a regényt, akkor minden a helyükre kerül. Egyre jobban értjük a mellékszereplők jellemét, a kort, s azt a külön világot, amely az akkori bölcsészkar volt.
A 27. fejezet az utolsó, a keret, visszatérünk az eszpresszóba. Ez is olyan emberi. A mi emlékezetünk is vissza-visszatér bizonyos helyszínekre, az emlékek, jók vagy rosszak, kapcsolódnak egymáshoz.
Szépen érzékelteti az idő múlását, az első fejezetben még alig szürkül: az utolsó fejezetben erősebbek a fények, meglódul a forgalom, a nagyváros embertömege busszal, villamossal, autóval érkezik és indul valahová. Finom ecsetvonással elkészített impresszionista festmény:
„Táj az eszpresszóablakon át. Két árnyalattal mélyült a szürkület. A most filmszalagja elszabadul. Állóképek, amelyek mindeddig csak egy-egy kockányit ugrottak egyszerre, felgyorsulva peregnek, mozgássá olvadnak. Szemközt az utcatorkolatból csikorgó gumik zenéjével fordul egy lapos külföldi sportkocsi, behúz a Körút autósorának megszakadó vonalába, hirtelen fékez a sárgáról pirosra váltó lámpa előtt, és ringva megáll a vonalon.”
A regény utolsó mondata Eriktől való, mintha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Pedig tudjuk, hogy nem, hiszen a presszós jelenet után már annyi minden történt. Az utolsó mondat pedig így hangzik: „Elmondok majd mindent.” Mindent elmondani? Nem lehet mindent elmondani, de a regény kísérletet tesz rá a maga módján.
