Christopher Isherwood az Isten veled, Berlin c. regényében (1939) még látta a háború előtti Berlint. Így írt: „Berlinnek két városközpontja van: az Emléktemplom (Gedächtniskirche) köré tömörült luxusszállók, bárok, mozik, üzletek fürtje, fénylő mag, amely hamis gyémántként sziporkázik a város szegényes homályában, és az Unter den Linden körül emelt középületek gondos elrendezésű önérzetes központja.” (ford.: Réz Ádám) A városnak ezt a két felét vágta ketté a háború. Nota bene: a háborúban megsérült, s csak félig helyreállított Emléktemplomot eredetileg I. Vilmosra (1797-1888) emlékezve építtette az unoka. De így, „csonka toronyként” is természetesen mindenkinek a bombázást juttatja eszébe.
Gedächtniskirche
Most sem a „hamis csillogást” kerestük, hanem az Unter den Linden palotáit. Induljunk el a Schloßkirchétől a Brandenburgi kapu felé. Valóban századokkal lehet mérni az Unter den Linden történetét. Johann Georg (1525-1598) tervezte meg, aki nemcsak őrgróf volt, hanem választófejedelem is. A városi kastélytól (Stadtschloß, ez változott Humboldt Forummá) vezetett az út a Tiergartenbe. Az őrgróf idején még vadásztak itt, ma már csupán egy óriási park.
Balra a klasszicista Kronprinzenhaus. Itt írták alá 1990-ben a két német állam egyesítésének dokumentumát. Majd a rokokó stílusú Operaház következik. Knobelsdorff tervezése. Emlékszünk rá? A Sanssouci is az ő műve. Mellette a Bebelplatz, a náci idők könyvégetésének a színhelye (1933. ápr-máj.). Heine írta 1820-ban: "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak." A nagy kiterjedésű tér, mely a szociáldemokrata Bebelről kapta a névét 1947-ben, (a köznyelvben azonban csak Opernplatz), körülöleli az Operaházat. Keletről a Prinzessinpalais (ilyennek is kell lenni), délről a Sankt Hedwigs-katedrális, nyugatról az Alte Bibliothek határolja. Az utóbbinak az Unter den Linden felé néző része az Altes Palais. Hú, ez bonyolult!
„Némák vagytok-e
büszke kövek? No, beszéljetek utcák!
Szóljatok, ó, paloták! Genius, alszol-e
még?”
(Goethe)
Jobb oldalt a barokk Zeughaus. Fegyverraktár volt, ma a Német Történeti Múzeum van falai között. Tovább menve a Neue Waché-t láthatjuk (Új őrház), mely a német klasszicizmus főműve, Karl Friedrich Schinkel alkotása. Miként az NDK-s időkben, ma is emlékeztet a háborúban elesettekre, az ártatlanul meggyilkoltakra.
Néhány lépés, és a Humboldt Egyetem elé érkezünk. Átvizsgáljuk először az utcán levő, szabadtéri antikváriumot. A sok értékes és szép könyv közül nem tudunk választani. (Sajnos!) Az egyetem főépületét Johannes Boumann tervezte, 1748 és 1766 között épült Heinrich herceg számára. Magát az egyetemet 1810-ben alapították. Első rektora J. G. Fichte volt, a neves filozófus. A két Humboldt-testvér szobra 1883-tól áll az előtérben.
Lassan közeledünk a klasszicista Brandenburgi kapuhoz, mely 1788 és 1791 között épült. Karl Gotthard Langhans alkotása. Mintája az Akropolisz kapuzata volt. A tetején a Quadriga (négylovas kocsi), rajta a Győzelem istennője. Nekünk ma is ünnepélyes pillanat átsétálni a kapun. Valamikor kordonnal volt elkerítve, fal zárta el az utat. Ez a látvány még most is kísért.
A Brandenburgi kapu, Currywurstot eszegetve
A túloldalán van a Művészeti Akadémia, melyet I. Frigyes alapított 1696-ban. (A Tudományos Akadémia alapításának dátuma 1700.) A Művészeti Akadémiának a 1990-es években Konrád György volt az elnöke. Idézet egyik beszédéből: „Gondoljuk meg, hogy nem vagyunk alárendeltjei sem politikai, sem üzleti, sem világnézeti-vallási megfontolásnak, az akadémia független, rendeltetése szerint éppenséggel a művészet autonómiáját kell a maga tekintélyével megtestesítenie, annak kell nyomatékot adnia, azt kell védelmeznie.”
Nagy vágyam volt, hogy gyalog eljussak a Tiergartenen keresztül a Siegessäulé-ig (Győzelmi oszlop), mely az 1864 és 1873 épült, és a győztes háborúknak (osztrák, dán, francia) állít emléket. A lélek kész, de a test erőtlen. Csak a szovjet emlékműig jutottunk. Váratlanul bukkant fel. Két harckocsi őrizte a szovjet katonát. Örök időkig a Tiergartenben fognak állomásozni?
In
Vége
