Alfred Dussel / Fritz Pfeffer

 Anna Frank Naplójából

                                                                      Apa és fia, Bas von Benda-Beckmann könyvéből

     Nem olyan régen írtam már Anne Frank Naplójáról. Az az írás átfogó jellegű volt, ennél fogva sok részlet rejtve maradt. Már akkor gondoltam arra, hogy újra nekivágok, és felidézem a napló sejtelmes alakját, Hannélét[1], Anne barátnőjét, aki miatt annyit gyötrődött: vajon mi lehet vele. Végül mégis Alfred Dussel mellett döntöttem, mert egy hesseni lapban megjelent egy könyvismertetés[2], mely többek között Alfred Dussel valóságos életét is bemutatja. Ez a könyv magyarul is megjelent.[3]

     Anne Naplójában 1942. november 10-én említi, hogy jön egy „nyolcadik rejtőzködő, akiről lehet tudni, hogy egy fiatalabb, nagyon kedves keresztény nővel él. Nyugodt, művelt ember.” Ami meglepő, hogy Annéval egy szobában fog lakni, nővére, Margot helyén.

     De ki is volt valójában Alfred Dussel, ahogy Anne nevezte a jövevényt?[4] A valódi neve Fritz Pfeffer volt. 1889–ben Gießenben[5] született, és 1944 decemberében a neuengammeni koncentrációs táborban halt meg.

     Békés világ volt a 19. sz. utolsó évtizedében, amikor Fritz Pfeffer megszületett. A szülőknek ruhaüzletük volt a Marktplatz 11-ben. A fiúcska Gießenben nőtt fel, Würzburgban és Berlinben tanult orvosi, ill. fogorvosi karon. Részt vett az I. világháborúban, tiszti rangot szerzett, mint Otto Frank. Első házasságából született Werner nevű fia.[6] Kettejük portréja bensőséges apa-fiú kapcsolatra utal. Ez a fénykép térített vissza Anne naplójához!

     Arról nem ír Bas, hogy Pfeffer 1933-ban miért vált el. (A gyermek Pfeffernél maradt.)De nem sokkal ezután ismerkedett meg a nem zsidó Charlotte Kalettával. Bár hivatalosan nem házasodtak össze, házaspárnak tekintették magukat, csupán az 1935-ben hozott nürnbergi törvények miatt nem házasodhattak össze, sőt egy egyezmény miatt ez még Hollandiában sem volt lehetséges.[7] Ugyanis 1938-ban Amsterdamba költöztek.

     Szegény Fritz Pfeffer! Fogalma sem volt arról, hogy a rabságon kívül még Anne tollára is kerül: már a névadásban is van nem kevés él. A Dusselt ugyanis Együgyűnek is lehetne fordítani. Anne persze igazi lázadó volt, talán túlságosan is az. Indulatait a kicsiny térbe zárva alig tudta kezelni. Még jó, hogy keze ügyében volt a napló: „Az égvilágon semmit nem hagynak rajtam kifogásolatlanul, a viselkedésemet, a jellememet, a modoromat egytől egyig és töviről hegyire megszólják és becsmérlik, de számomra eddig teljesen szokatlan módon, gorombán és kiáltozva, amit nekem az illetékesek szerint jámborul tűrnöm kellene. De én nem tűröm!"

     Valóságos szentségtörésnek tűnik, amit anyjáról ír: "Anyát egyszerűen ki nem állhatom, úgy kell visszafognom magam, hogy folyton a képébe ne másszak, hogy nyugton maradjak, legszívesebben az arcába csapnék, magam sem érzem őt ilyen iszonyúan ellenszenvesnek."

     Ilyesfajta érzelmi kitörések többször előfordulnak. Az apa is, Pim a beceneve, szenved ettől, próbálja csillapítani lánya kamasz lázadását. A legvégén persze eljön a megbánás, a belátás.

     Nem csoda, hogy a „nyugodt, művelt” Dussselről is kiderül egy s más. Úgy tűnik az akkori felnőtteknek a legfontosabb az volt, hogy a kisemberek viselkedése megfelelő legyen. Anne Dusselt a legvaskalaposabb nevelőnek tartja, mert „hosszú prédikációkat tart a helyes viselkedésről.”  Az együttélésnek, az egy szobában való lakásnak megvannak a szépségei: "... leginkább vasárnap reggelenként dühít fel, egész korán lámpát gyújt, és tíz percig tornászik. Nekem, boldogtalannak viszont óráknak tűnik, mert a székek, amelyekkel az ágyam meg van hosszabbítva, egyfolytában jobbra-balra csúszkálnak álmos fejem alatt. És miután néhány gyors karkörzéssel befejezi a testgyakorlást, az uraság elkezd öltözködni. Az alsónadrágja a fogason lóg, odamegy érte meg visszajön. A nyakkendője az asztalon hever, azért is odamegy meg vissza, lökve-taszigálva a székeket." 

      Vannak a kényszerű együttélésnek kínzó percei, alig észrevehetőek, de nagyon fájdalmasak. Dusselnek voltak, itt nem részletezendő, egyéb "bűnei" is. Nyilván mindenki megütközik az alsónadrágon, a nyakkendőn kevésbé. Pedig a bujkálásban nyakkendő? Más világ volt.

     Van Daan úr felesége, az „őnagysága", volt Dussel első páciense. Fertőtlenítés kölnivízzel. Meglehetősen fájhatott a lyukas fogban való kapirgálás: „… őnagysága kézzel-lábbal vad csapkodásba fogott, amitől Dusselnek kicsúszott a kezéből a kapirgáló műszer, és (...) ott maradt az odvas fogban. Őnagysága tovább hadonászott maga körül, már zokogott is (...) és próbálta a műszert kiszedni a szájából, de egyre csak mélyebbre tolta. Dussel úr halálos nyugalommal és csípőre tett kézzel szemlélte a színjátékot. A nézők többi része pedig ellenállhatatlan nevetésben tört ki." 

   

                                                                Középkori foghúzás, Wikipedia.hu

     Jellemző, hogy Annének egy középkori metszet jutott eszébe, sőt már címet is adott a képnek. Közben nyilván nem tudatosodott, hogy ő is készített egy metszetet, ha nem is középkorit - szavakkal. Dussel később Anne fogát is kezelte, aki később egy súlyosabb megfázás kapcsán így ír: „A legrosszabb az volt, amikor Dussel elkezdett doktor bácsit játszani, és pomádés fejét a mellemre hajtva fülelte a benti zörejeket. Nemcsak azért, mert a haja szörnyen csiklandozott, hanem mert szégyelltem is magam előtte, noha harminc éve már, hogy lediplomázott és doktori rangot is kapott. De minek borul egy ilyen fickó a szívemre, ha egyszer nem a kedvesem? Azt ugyan meg nem hallja, hogy beteg vagyok-e vagy sem, ahhoz előbb ki kellene mosni a fülét, hisz kis híján süket.”

     Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Nem csak ők mentették a Frank-családot!)

     Új fejezet kezdődött a Prinsengracht 236 foglyai számára. Innentől kezdve homályban tapogatózunk. Nincs krónika többé, Anne nem írja tovább feljegyzéseit: kivel mi történt, hogyan bírta az elviselhetetlent.

     Ekkor válik fontossá Bas von Benda-Beckmann szerepe, aki kinyomozta, mi volt a további sorsuk. A túlélőktől szerzett információk sokfélék, olykor ellentmondanak egymásnak. Volt, aki vigasztalhatatlannak látta Westerborkban a Frank-családot. Viszont Winter-Levy emlékei szerint Anne „boldogan és szabadon járt-kelt a táborban. Szívesen érintkezett másokkal, ráadásul mindig Peter van Pels társaságában jelent meg.” (102)[8]

     Fritz Pfefferről nincs feljegyzés.

  Westerborkból hamarosan Auschwitzba vitték őket. Háromnapos út után, 1944 szeptember 6-án érkeztek meg. Pfeffer viszont sok orvostársával együtt a Hamburgtól 20 km-re fekvő Neuengamméba érkezett. Már 1938 óta működött itt a tábor. Wim Alosery, akit ugyanabban az időben vittek ide, így emlékezik: „Saját történetemet össze tudom foglalni néhány mondatban, de amit ott éreztem, azt nem tudom átadni. A félelmet, a hideget, az éhséget, a szadizmust, ezek leírhatatlanok.” (320)[9]

     Az utolsó cédulám: „Valamikor 1944 telén Pfeffer súlyosan megbetegedett. A neuengammei halottaskönyvben az áll, hogy az ötvenöt éves „Fritz Pfeffer 1944. december 20-án reggel kilenc órakor enterocolitisben, azaz vékony- és vastagbélgyulladásban elhunyt.”[10]

 

---

[1] Hannele Goslar, akit Anne sokkal kiszolgáltatottabbak gondolt túlélte a holokausztot.

[2] Karola Schepp: Anne Frank nannte ihn „Alfred Dussel”. In: Gießener Allgemeine, 2022. 01. 01.

[3] Bas von Benda-Beckmann: A Napló után.Anne Frank és társai sorsa a lágerekben, Corvina, Bp. 2022. (ford. Bérczes Tibor)

[4] Mikor Annét idézem, akkor Dusselt fogok írni, egyébként Pfeffert

[5] Gießen önmagában is érdekes. Először is egyetemi város. Másodszor: itt tanult Georg Büchner. Itt alapította meg az Emberi jogok társaságát. (Gesellschaft für Menschenrechte) Itt adta ki nevezetes röpiratát (Der Hessische Landbote), melynek jelszava volt: „Békét a kunyhóknak, háború a palotáknak!” Ismerős a megfogalmazás.

[6] Pfeffer első feleségét, Werner édesanyját, Auschwitzban ölték meg. Fiuknak egy „Kindertranszport segítségével sikerült kijutnia Londonba, majd a háború után az Egyesült Államokba, ahol felvette a Peter Pepper nevet.

[7] Egy multilaterális szerződés még akkor is megakadályozta, hogy házasságot kössenek egymással.” Bas Benda-Beckmann ? Posztumusz házasságkötés.

[8] Bas von Benda-Beckmann, 102. o

[9] Uo.: 320. o

[10] Charlotte Kaletta továbbra is Amsterdamban élt. Házasságát Fritz Pfefferrel 1953-ban 1937. május 31-i dátummal elismerték.

Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól

    

    Magyari Istvánról nem maradt fönn arckép. A prédikátornak csupán „egybeszedegetett könyvecskéje” közvetíti hitvallását, elkeseredését, reményeit. Annál inkább Nádasdynak: egész alakos képe a Nemzeti Múzeumban függ, lándzsás szobra a sárvári vár előtt áll.

    Tulajdonképpen Pázmányt akartam olvasni, mert Kosztolányi nagyon tüzesen dicsérte stílusát. Magyari Istvánnak szóló vitairatával, első művével (Felelet) kezdtem volna. Aztán maradtam Magyarinál, aki kevéssel maradt el Pázmánytól. Talán csak teológiai műveltségének kisebb-nagyobb hiányosságát vetik szemére. De ragyogó író volt ő is, jól érzékeltette Magyarország „megromlott” helyzetét. Ráadásul ekkor még a felekezetek is harcban álltak egymással, hogy teret nyerjenek, s bizonyítsák, hogy éppen ők az igazság birtokosai. Olyan korban éltek, amikor hősökre volt szükség, bár Brecht szerint, jaj annak az országnak, népnek, melynek hősökre van szüksége.

    Álltam a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, ahol Luther tézisei - bronzba öntve - ma is olvashatóak. Mértem lépéseimmel a genfi emlékmű hosszát, keresve a „szablyás Bocskait”, s Illyés Gyulával[1] kérdeztem, vajon megérte-e az áldozat…

    Magyari műve: Az országokban való sok romlásnak okairól[2] igazi vitairat, melyben először is a lutheránus egyház hitvallását szegezi szembe a pápák irányította katolikus egyházzal. Mindjárt a Nádasdy Ferencnek címzett Ajánlásban, annak első mondatában kapcsolódik a legfőbb tanításhoz: „Az egy felséges mindenható Úristennek csoda nagy jó volta tündöklik ebben mihozzánk, kegyelmes Uram, hogy az mi időnkbenn is az ő Sz. igéjének, szent evangéliumának világos szövétnekét illyen nagy tündökléssel gerjesztette fel ez hálaadatlan világnak…”. A szent evangélium, ez a legfontosabb. Ahogy Luther Márton a kiszögezett tételek közül a 62.-ben mondja: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” Ebből a magból kelt ki, s nőtt nagyra a reformáció a különféle felekezeteivel, maradandó irodalmi műveivel.

    Magyari vitairata 1602-ben jelent meg Sárváron, Manlius János nyomdájában, s jóllehet a reformációt és irodalmát a reneszánsz nagy korszakában helyezzük el, ez a vitairat szenvedélyességével, túlzásaival, óriási körmondataival már a barokk stílusjegyeit viseli magán. Magyari Nádasdy Ferenc „káplánya” volt, ahogy ő írta, prédikátor, szenior. Nagyon keveset tudunk életéről. Bencze Imre feltételezi[3], hogy 1565-1570 között született a Sárvártól nem messze fekvő Magyar nevű faluban. Felsőfokú tanulmányait Csepregen vagy a Szepes megyei Nagyőrben végezte. 1600-ban seniornak, mai szóval esperesnek nevezte magát. Később supremus senior, azaz főesperes lett. Az első biztos adat Magyari életében, hogy 1595-ben Nádasdy oldalán ott volt Esztergom ostrománál, ezért tudott hitelesen írni a hadviselésről. Mint tudjuk, itt kapott halálos sebet Balassi, amikor az elsők között rohant a várfalra. Az Esztergomnál szintén ott levő Illésházy jegyezte fel Nádasdy mondását, mely szerint: „hátat ne mutassanak az ellenségnek, hanem arccal reá menjenek.”[4] Ahogy Balassi tette.

    Nádasdy Ferenc a lutheránus ágazatot támogatta. Ott elnökölt a csepregi hitvitán (1591), amikor is szétváltak a lutheránusok és a kálvinisták. A Zwingli által elkezdett, majd Kálvin nevéhez fűződő református irányzat radikálisabb volt. A Nádasdy-birtokok papjainak írásbeli hitvallást kellett aláírniuk, az ún. Formula Concordiae-t (1596). A főurak közül sokan a reformáció híveivé váltak. Nyilván szembenállás volt ez Béccsel, ami nem lehetett teljes szakítás, hisz a három részre szakadt ország nyugati felében a Habsburg-királyé volt a hatalom. Példa erre, hogy Bornemisza Pétert az Ördögi kísértetek miatt újra letartóztatták. (1579)[5] A birodalom keleti fele: Csehország, Morvaország, Szilézia, Lausitz, Alsó- és Felső-Ausztria áttért az „új hitre”, ahogy Magyarország, sőt Erdély nagy része is.[6] Magától értetődő, hogy a katolikus egyház ellentámadásba lendült.[7] Pedig a magyar fejlődésnek, polgárosodásnak jobban megfelelt volna a protestantizmus: önkormányzat, szorgalom és a munka megbecsülése. Polgári erények ezek.[8]

    A 15 éves háború nem az építést szolgálta. Az ország védelme volt az első. Nádasdy ennek a háborúnak volt a kiemelkedő hadvezére: szinte mindenütt ott volt, bár csupán Zrínyi György lemondása után nevezték ki őt – kénytelen-kelletlen - dunántúli főkapitánynak. (1598) A háború Sziszek (város, Zágrábtól délkeletre) ostromával 1591-ben kezdődött, amikor a boszniai pasa megostromolta a várat. Elég erős és kitartó volt, s a magyar seregeknek csak 1593-ban sikerük őt elűzni onnan. Igaz, a török ebbe nem akart belenyugodni, sőt hadat üzent magának a császárnak. Ezeket a csatákat örökíttette meg Nádasdy unokája, szintén Ferenc[9], a sárvári vár dísztermének a mennyezetén. Nádasdy vezeti a keresztény lovasokat. A török természetesen menekül. Pápa és Tata ostromát is láthatjuk, ill. Kanizsa és Győr visszafoglalását.

    Alig tudjuk elképzelni, hogy az állandó háborúskodás milyen pusztítással járt. Magyarország sorsának ilyetén alakulását a kortársak Isten büntetésének tartották.[10] Már Luther is ezt gondolta a török fenyegetésről. Megnevezte az okokat is: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”. Kölcsey még a 19. században is visszhangozta a reformátorok szavát. Az eltévelyedés az ok, a török következmény. Luther szerint előbb vissza kell térni Isten igéjéhez, csak ezután jöhet el a felszabadulás.[11] Ezt veszi át Magyari, sőt Zrínyi, a költő, akinél szebben senki nem fogalmazott a bűnökről és az isteni szándékról:

„Az nagy mindenható az földre tekinte,
Egy szemfordulásbol világot megnézé:
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

(…)

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

(…)

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálról életre ismég hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”[12]

    Szegény török, nem tudta, hogy csak eszköz. Magyari vitairata csak egy a sorban, hasonlóképpen bibliásan indokolta a török pusztítást Bornemisza, Károlyi Gáspár, Farkas András is. Az utóbbi versben.[13]

    Térjünk vissza, ha még lehet, Magyari Istvánhoz, aki az említett Ajánlásban védekezik az ellen a vád ellen, hogy ők, mármint a hitújítók, lennének az okai minden, a hajdan oly virágzó országra szakadt nyomorúságnak. Ellenkezőleg, a pápisták „támadtak fel az igaz tudomán elnyomására”, és „akár árvíz, döghalál s drágaság s akár az pogán ellenség hatalmazzék el rajtunk, legottan minket kapnak elő.” (MI, 8) Hosszasan taglalja a katolikus egyház tévtanait, tévelygéseit. Talán legérdekesebb egy Janus Pannonius-epigramma, mely arról szól, hogy VIII. János pápa a körmenetben babázott le, s így derült ki, hogy nő. Jól hangzik, de csak legenda. Bizonyára nem igaz, hogy „Róma azóta az ily csapdától félve sokáig / Jól megnézte, mit a pápa ruhája takar.” (Gáspár Endre ford.)

    Az Ajánlás végén megható szavakkal szól Nádasdyról: „Nagyságod nemcsak a prédikátoroknak a táplálója és ótalmazója, az skóláknak építője, hanem az mi édes hazánknak is az pogányok ellen erős paissa is.” (MI,22)[14] Később – szinte költőként – így fogalmaz: „… napról napra édes országunkkal, ékes városainkkal… fogyatkozunk.” (MI,28)

    De mire is intett Luther? Az okokat kell megszüntetni. Magyari szavaival: „… ha valaki meg akarja folyásánál az folyó patakot állítani, annak legelőször is az víz eredetét és forrását kellessék felkeresni…”

    Most vigyázzunk, mert a barokkos szenvedély túlcsordul Magyari tollán:

    „Íme köztünk vagyon bálványozás, viszhavonyás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség, irigység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás és mindenféle gonoszság. Tisztesség adassék minden jámbornak, de ha jól meggondoljuk, csak igen kevezet találunk, ki tisztiben, hivatallyában eljárna híven. Az lelkipásztorok restek az tanításban, keveset éppítnek jó példájokkal, az pap urak és szerzetesek gyengeségnek, pompaságnak, bujaságnak és kazdagságnak keresésének szolgálnak. Az fejedelmek és urak gondviseletlenek. Az magisztrátusoknak kell csak az jó lakás, henyélés, perpatvar, irigység és sok gonoszság: Az vitézlő nép nem az szép örvendetes szabadságnak, hanem az nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl, foszt és minden latorságot cselekszik: akárki nyerje, csak ő ragadománnyal telhessék meg, azzal keveset gondol: az tisztviselők nem az közönséges jóra, hanem magok hasznokra viselnek gondot. Az városbeliek, falubeliek, kereskedők és mesteremberek sem jobbak, ők is fösvények, álnokok, az más kárával magoknak mint használhassanak, azon törik éjjel –nappal fejeket. Nézd el immár törvénytevőket, írástudókat, prókátorokat és nótáriusokat, ajándékban telhetetlenek, és kiben fogyatkozás nem volna, csak igen keveset találsz: ím még az gyerekek között is eláradt az sok gonoszság.” (MI,30)

    Visszatérve az első esztergomi ostromhoz, végtelenül elkeserítő, ahogy Illésházy beszámol a katonák (főleg az idegen zsoldosok) viselkedéséről. Mátyás főherceg egyáltalán nem tudott vagy nem is akart rendet tartani: „… számtalan emberölések esnek vala; egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmár-áruval, udvari pompával úgy annyira meg volt rakva vala az tábor, hogy az szent istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vala benne maradni (…) öt-hat mérföldig mindenfelé az falukot, várasakat mind elpusztították…”[15]

    Nem csoda, hogy Magyari a hadviseléssel kapcsolatban is megfogalmazza követelményeit, melyet később Zrínyi teljesít ki a Tábori kis tractában, ill. A török áfium elleni orvosságban. (áfium=ópium)

    Fejezzük be Magyarinak a békéhez intézett fohászával, mely tulajdonképpen Erasmus egyik írásából fordított magyarra.[16] Erasmus a megszemélyesített Béke panaszát szólaltatja meg, Magyari pedig fohászkodik a Békéhez:

    „Az Úristen az embert nem az vérontó hadakozásra teremté (…) Az had alatt hallgatnak a jó törvények, szabadságot vesznek magoknak minden latorságok, akkor az gonoszok büntetés nélkül ölnek, vágnak, dúlnak, fosztnak és ragadoznak.” (MI,157-158)

    Teljesen más az, ha „hadban kell az ellenséggel szállanunk, minthogy Istenünkért, hitünkért, országunkért, maradásunkért, özvegyekért, árvákért etc., néha-néha fegyvert is kénszeríttetünk fogni, mert az békességet az ellenség vagy nem akarja, vagy csalárdul, tehát az legyen fő gondunk, hogy mennél kevesebb kárral legyen meg az hadviselés.”(MI, 160)

    Nádasdy sem volt vasból, megbetegítette a hadviselés, vagy sebet kapott. Nem lehet pontosan tudni. 1604-ben halt meg. A halotti beszédet Magyari tartotta, majd nemsokára követte urát. Pázmány még sokáig élt, s műveiben sokszor visszatért Magyarira. Nem hagyta nyugodni, még holtában sem, a szenvedélyes prédikátor.

---

[1] Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

[2] Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Magyar Helikon, Bp. 1979, (A továbbiakban: MI)

[3] Bencze Imre: Magyari István sárvári prédikátor élete és munkái. Evangélikus országos Múzeum, Bp. 1995. 13-18

[4] Türtaiosz: A spártai harcosokhoz

[5] Megjegyzendő, Bornemisza bécsi tanulmányait Nádasdy Tamás nádor, a ”fekete bég” apja finanszírozta. 

[6] Erdélyben gyökeret vertek az unitáriusok, akik tagadták a szentháromságot (antitrinitarizmus), valamint az anabaptisták (újrakeresztelők), ill. a szombatosok, akik a zsidó vallás törvényeiből is merítettek. Egyedül itt fogadták el (1568), hogy „minden prédikátor a saját értelme szerint hirdesse az evangéliumot.” (Bitskey István: Hitviták tüzében. Gondolat, 1978. 100.)

[7] Újvári Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalma között”. Gondolat, Bp., 1984. 88

[8] Uo., 90

[9] Az unoka részt vett Zrínyi Péterrel, Frangepán Ferenccel együtt a Wesselényi-féle összeesküvésben. A bécsi városházán végezték ki. Az előbbi kettőt Bécsújhelyen.

[10] „A teológiai történelemértelmezés bibliai gyökereit a B ír á k k ö n y ­ v é b e n találták meg. E szerint, ha a nép vétkezik Isten akarata ellen, Isten idegen uralmat küld rá büntetésül. Ha a nép megtér, bűnbánatot tart, Isten kegyelme szabadítót küld, akinek vezetésével a nép visszanyeri szabadságát és önállóságát. Nagyon erőteljesen jelenik meg a magyar református teológiában az Izráel népe és a magyar nép közötti sorspárhuzam.”  Bölcskei Gusztáv: A magyar református teológiai gondolkodás vázlatos története. Alföld 2017. 10. sz.

[11] Magyari szerényen megjegyzi, a lutheránusok is emberek, ők is követnek el bűnöket.

[12] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, I. ének

[13] Egyfelől verete pogán törökökkel, / Másfelől némettel és ah sok pártolókkal.”

[14] „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát.” (Balassi Bálint)

[15] Újvári, 42

[16] Erasmus: Dulce bellum in expertis (Édes annak a háború, aki nem próbálta)

Anne Frank naplója

 

                                                     A történelem nem az élet tanítómestere, csupán egy rémkép.

                         „Az írás minden gondomtól-bajomtól megszabadít, és bátorságot ad.”(Anne Frank)

I.

A szupermarketben

     Évekkel ezelőtt az egyik hipermarket könyvespolcát nézegettem, amikor hozzám lépett egy fiatalember, és megkérdezte németül, hogy az Anne Frank naplója c. kötet[i] teljes kiadás-e. Annyit még elárult, hogy a barátnőjének venné meg. Igennel válaszoltam, ismertem a könyvet, nemrég szereztem be egy antikváriumban. Annyiban jogos volt a német vagy holland fiú kérdése, hogy az első kiadásból (1947) még hiányoztak bizonyos részletek, melyről úgy gondolták, hogy sérthetnek bizonyos érzékenységeket. (Szexualitás, az anya elleni lázadás.) A kritikai kiadás után 2001-ben jelent meg a teljes kiadás.[ii]

     Most azon gondolkodom, milyen jó novellatéma lenne. A magyar lány, ki tudja milyen okból, nem örülne a Naplónak, de mégis azt mondaná, hogy ez volt a szíve vágya, de később kiderülne, hogy egyáltalán semmit sem olvas. Vagy örülne, de édesanyja/édesapja szemében gyanússá válna a fiú. S a rejtett konfliktus szakításhoz vezetne. Persze vehetne a történet egészen más irányt: táruljanak fel ismeretlen tárnái a múltnak és a jelennek.

A történelem mindenkit utolér

     Hollandia náci megszállása 1940 májusában kezdődött, és 1945 májusáig tartott. A körülbelül 140 ezer zsidó származású állampolgár közül 102 ezer koncentrációs táborban végezte. 5000-en voltak a visszatérők, s körülbelül 25 ezer zsidót bújtattak a hollandok. Ez utóbbiak közé tartoztak azok, akik a Prinsengracht 263 sz. alatt töltöttek el több mint két évet. Életüket Anne Frank naplója örökítette meg. A naplót Anne a 13. születésnapjára kapta. Akkor még szabadok voltak.

     Az első bejegyzés dátuma: június 12. Nem sokkal később, 1942. július 9-én elfoglalták búvóhelyüket a Prinsengracht 263 sz. ház Hátsó traktusában. Először a Frank-család: apa, anya, Margot, az idősebb testvér és Anne. Pár nappal később költöztek be van Daanék[iii]: a szülők és Péter fiuk. Nyolcadikként csatlakozott hozzájuk Albert Dussel.[iv]

II.

Napló? Vagy műalkotás?

     Ősszel egy rokon kislány, Gabriella, (8. oszt. tan.) kölcsönkérte tőlem a Naplót. A történelem-tanárnője beszélt róla, ily módon keltve fel a kislány érdeklődését a kor és Anne iránt. Elismerésem a tanárnőnek, bár akaratlanul engem is bekapcsolt a folyamatba. Aláhúztam, jegyzeteltem, próbáltam megfogalmazni, vajon miért aktuális még ma is Anne vallomása. Gondolom azért, amiért az Iliász vagy az Isteni színjáték: az emberi út végső stációit mutatja meg – igaz, gyermekszemmel.

     Most újra kiadták a Naplót, tekintettel arra, hogy az első kiadása éppen 75 évvel ezelőtt, 1947-ben jelent meg. Azóta számtalan kiadást ért meg sok nyelven. Sokféle módon feldolgozták. Ezek közül csak egyet láttam, Grigori Frid (1915-2012) orosz zeneszerző egyszemélyes operáját, melyet Süle Dalma adott elő. Ahogy elmondta, nem volt könnyű: „… időnként beszélnem, esetleg kiabálnom kell, majd rögtön utána egyből lírai frázis vagy magas pianissimo jön.”

 

                 

     Most jöjjön egy lírai rész, először Anne versének két sora:

     „Semmi nem történt ma sem, / A nappal sötét éj nekem.” Meglepetésként fog hatni, hogy Arany János Ősszel c. versében a következőket írja: „Egyhangúság, egyformaság; / A nappal egy világos éj.” Persze Aranyt nem lehet felülmúlni, de már Anne is kezdi megmutatni oroszlánkörmeit: itt, a hátsó traktusban mindig történik valami, ami ezerszeresen visszhangzik Anne lelkében.  Máshol: „Legszívesebben toporzékolnék, ordítanék, jajveszékelnék.” Jó a fokozás, de jellemző, hogy minden csak feltételes módban.

     Gera Judit részletesen kifejti, hogy „valójában irodalmi-esztétikai értékkel bíró levélregényt tartunk a kezünkben.” Susan Nalbantian „esztétikai önéletrajz” terminusára hivatkozik. Ez azt jelenti, hogy Anne Frank úgy alakítja a szöveget, úgy írja újra a Naplót, hogy az megfeleljen az irodalmi követelményeknek. Ezért van több verzió.[v]

 

III.

Paulskirche

     Kevés olyan írás jelent meg az utóbbi 75 évben, legalábbis magyar nyelven, mely valóban közel tudta hozni a Naplót. Ezek egyike volt Heller Ágnes beszéde a frankfurti Paulskirchében[vi]. Maga a beszéd 2019. június 12-én hangzott el, Anne Frank 90. születésnapján. Természetesen azt is tudjuk, hogy - egy hónappal korábban - Heller is 90 éves lett. Ő életben maradt, Anne nem. De mint Heller Ágnes a Paulskirchében mondta: Anne „naplójában a múltat jelenné változtatta, a holtakat élőkké. A szavak csodája által.” Döbbenetes, hogy egy hónappal később Heller Ágnes is halott volt. A beszéd így végrendeletének is tekinthető: „Anne Frank hitt benne, hogy a jövőben ’megjavul’ a világ és minden nép. (…) Ha a világ nem is ’javul meg’, a népek meg még kevésbé – ha illúzió volt is az egész, azért a haláluk mégsem volt ’hiábavaló’. Egyetlen tisztességes ember sem hal meg hiába. Anne Frank bizonyosan nem. De ő nem meghalt valamiért, hanem sokkal inkább élt valamiért – a halállal szemben.”

     Anne szavaival: „korunkban az a legnehezebb, hogy az eszmények, álmok és szép jövőképek már fel sem ötlenek, vagy ha mégis, elsöpri és elpusztítja őket a legkegyetlenebb valóság. Csoda már az is, hogy még nem adtam fel legszebb reményeimet, talán azért, mert olyan abszurdnak és megvalósíthatatlannak tetszenek. Én mindenekkel dacolva kitartok mellettük, mert még mindig hiszek az emberek lelki jóságában.”[vii]

     Végül: kiváló írás még az az esszé, melyet Szilágyi Júlia még 1958-ban vetett papírra: „A lélekábrázolás avatott mestereit megszégyenítő természetességgel és közvetlenségével számol be legrejtettebb érzéseiről, a serdülőkor lelki forrongásáról, melyre ijesztő árnyékot vet az üldözöttség, a végzet, a megsejtett pusztulás lélekbemarkoló tragikuma.”[viii]

IV.

A Napló két dátuma

     1942. okt. 9-én ír először a zsidók elhurcolásáról. Először a Westerborkba vitték őket, mely egy átmeneti tábor volt. Innen kerültek tovább. "Mi úgy véljük, hogy legtöbbjüket legyilkolják. Az angol rádió elgázosításról beszél, talán ez a leggyorsabb halál."

     1944. márc. 31: Anne számára világos volt: „Német csapatok megszállták Magyarországot, ott még egymillió zsidó él, most ők is sorra kerülnek.”

     Van még egy (sokkal kellemesebb) magyar vonatkozása a Naplónak: Liszt Ferenc. A Hátsó traktusban szinte mindenki elolvasta Harsányi Zsoltnak a Magyar rapszódia c. regényét. Anne fölöttébb dicséri Liszt személyiségét, kevésbé nőügyeit, s azt találja nagyon jónak, hogy Harsányi mennyit foglalkozik a zenével és a művészetekkel.

     Egyébként rengeteget olvas, nyelveket tanul, fordít. Apja Schiller és Goethe drámáiból olvas fel. Ezért csúszott be egy idézet az Egmontból? A történelmet és a mitológiát szenvedélyesen tanulmányozza. Az a terve, hogy a háború után egy évig Párizsban, egy évig Londonban tanul művészettörténetet.

     Fantasztikus mondatai vannak: „Németországot szörnyű bombatámadások érik. Van Daan úr rosszkedvű. Az ok: cigarettahiány.” Vagy: „Minden cipőm kinőttem, kivéve a síbakancsot, amit viszont lakásban nem célszerű hordani.” Vagy: „Mouschi egyértelműen bebizonyította, hogy macskát tartani nem csak gyönyörűség! Az egész ház tele van bolhával.” Abszolút groteszk: „Van Daan véleménye: Többet kellene szabad levegőn lennie és sportolnia.”

V.

Végjáték

     1944-ben már türelmetlenül várják a partraszállást. Anne igyekszik sztoikus magatartást fölvenni. Ez nem mindig sikerül. Fenyegető jelzések: minduntalan be akarnak törni. Riadtan elűzik őket, de jönnek a rendőrök is, akik egészen „az elfordítható könyvespolcig” jutnak el. Vészjelzés volt az a hír is, hogy egyik segítőjüket letartóztatták, mert „két zsidót rejtegetett”. Június 6-án az angol rádió bejelenti: „This is D-day.” Megkezdődött a partraszállás. Mindenki izgatottan figyeli a hadi eseményeket. 1944. június 13-án jegyzi fel: „megvolt a születésnapom, tizenöt éves vagyok.” Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Nem csak ők mentették a Frank-családot!)

     A keletre irányított utolsó koncentrációs transzporttal Auschwitzba vitték őket. Edit Frank, az anya ott halt meg. Margot és Anne Bergen-Belsenben. A tífuszjárvány áldozataivá lettek 1945. február végén, március elején. A tábort 1945. április 12-én szabadították fel az angol csapatok.

     A nyolc rejtőzködő közül csupán Otto Frank élte túl a táborokat. Neki köszönhető, hogy a Napló napvilágot látott. 

---

[i] Park Kiadó, 2013. Fordította és magyarázó jegyzetekkel ellátta Bernáth István. Új naplóoldalakkal bővített, csorbítatlan szövegű kiadás.

[ii]  Francine Prose: A napló befogadástörténete. In: Anne Frank: Mesék és történetek a Hátsó traktusból. (Ford. Gera Judit) Park Kiadó, 2014.

[iii] Van Daan Otto Frank üzlettársa volt.

[iv] Van Daanék valódi neve: Herman van Pelst, Auguste van Pelst és Peter van Pelst. Albert Dussel igazi neve Fritz Pfeffer.

[v] A különböző szövegváltozatokat és az esztétikai vonatkozásokat illetően lásd Gera Judit: Az Anna Frank projekt c. tanulmányát. In: Szűcs, Teri, ed. Bevésett nevek 2015. Konferenciakötet, Budapest, ELTE.

[vi] Nem mellékes, hogy Anne Frankfurtban született.

[vii] ÉS, 2019, aug.

[viii] Korunk, 1958. Az első magyar kiadás 1958-ból való F. Solti Erzsébet tollából.