L. P.
„Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. [...] Bizonyos tehát, hogy
emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott,
képeket, amelyeket különböző években látott."
Lengyel Péter
1.
Tulajdonképpen
csak egy írónak (Lengyel Péter) egy könyvéről szerettem volna írni. Nagy volt
azonban a kíváncsiságom, s igyekeztem minél többet megtudni az íróról és a
művéről. Szép lassan gyűlt az anyag, s már úgy érzem, majdhogynem egy
nemzedékről, egy korszakról kell beszélnem.
A könyv címe Mellékszereplők,
1980-ban jelent meg (45 évvel ezelőtt.) Már 1970-ben kész volt, de a cenzúra
nem engedte kiadni. Nyilván értették a regény rejtett utalásait.
Először Gáll
István írt arról szintén 80-ban, hogy megjelent a Péterek nemzedéke: Nádas
Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter (a mi hősünk), s nem utolsó sorban Esterházy
Péter. Bosszantja, hogy Bereményi a Géza nevet kapta. Nem sokkal később Határ
Győző írja: „Egy összeesküvésről szeretnék hírt adni: a Péterek összeesküvéséről.”
Valóban történt valami a 70-es években, melyet, elhagyva a Péter nevet prózafordulatnak
neveznek. Új színt, új stílust, s szinte kötelezően új tematikát hoztak be az
irodalomba.
Elég csak
áttekinteni életrajzukat.
Kezdjük Lengyel
Péterrel, aki 1939-ben született. Gyerekkora a háborús évekre esett. Apja
munkaszolgálatosként a Don-kanyarban halt meg. Nemcsak apját, de nevét is
elvesztette, mert Merényi Péternek született, nevelőapja adta neki a Lengyel nevet.
Hajnóczy Péterrel
folytatom, mert neki is baja volt a nevével. 1942-ben – akkor így mondták –
törvénytelen gyerekként született. Édesanyját Hasznos Annának hívták, ő maga Hasznos
Ödön lett. Korán nevelőszülőkhöz került. 1962-ben esti tagozaton elvégezte a
gimnáziumot, alkalmi munkákból élt. Maga választotta a Hajnóczy Péter nevet. Első
könyve A fűtő címmel jelent meg. Az alkohol vitte el nagyon korán 1981-ben, 38
éves volt.
Nádas Péter
1942-ben született. Szülei 45 után magas rangú pártvezetők, vállalatvezetők
lettek, de csalódtak az új rendszerben. Előbb az édesanya halt meg rákban, majd
az apa öngyilkosságot követett el. Az 50-es évekről szólt Nádas Péter első nagy
műve, az Egy családregény vége c. regény.
Még egy Pétert
meg kell említeni. Ő pedig nem más, mint Esterházy Péter, aki kb. 10 évvel később
született. Őt az a balszerencse érte, hogy arisztokratának született egy olyan
korban, amikor ezt nem díjazták. Kitelepítés lett a család sorsa. Később,
amikor fordult a kocka, kijelentette: földet vissza nem veszek.
2.
Nyilván nehéz
volt a sorsuk. Gondoljunk csak a háborúra, s arra, hogy a gyermekek is
életveszélyben voltak.
Lengyel és Nádas
átélte a vészkorszakban a bujkálást, a menekülést. Esterházy kivételével 45
után voltak intézetben is.
Amikor 2018-ban Lengyel
Pétert beválasztották a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia
tagjainak sorába, folytatva a hagyományokat egy székfoglaló előadást kellett
tartania. A székfoglaló szövege egy regényrészlet volt, melyet lánya, Lengyel
Anna olvasott föl. Naivan azt gondolhatjuk, hogy a regényrészlet önéletrajzi
elemeket is tartalmazott. Ebben a kis részletben bemutatja, hogy a
vészkorszakban hogyan vitték el édesanyját, és hogyan menekül meg a fiú:
„A
szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."
Anya a szennyes
hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.
– Ide beülsz. –
Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit
azután is.
Nem tudja eltörni
az almát.
Mesél, halk
mormolással.
Látni nem lehet.
Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.
A mese megállt.
Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs
almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad...
Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.
(…)
Anya döntött.
Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.
Kimegy a szobába,
hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt
látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.
– Engem keresnek
– mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.
A jobb középső
ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.
Mennek a
prédával. (…) Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett
az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik,
amíg találkozunk.”
Ilyen élményeket
hordozva magukkal, s az új világban megélve ezer ellentmondást, íróként nem
tudtak megfelelni az optimista elvárásoknak. Nem tudták folytatni az elődeik
munkáját, újat kellett hozniuk. Formában és persze tartalomban is. Mindegyik
író a maga módján, más árnyalattal írta be magát a magyar irodalomtörténetbe.
Új nyelvet
alkottak, s sokszor megnehezítették az olvasást. Ki így, ki úgy. Gáll István még 75-ben így írt a Fancsikó és Pintáról: „Egyáltalán, mit olvastam, meg tudom
fogalmazni, mit olvastam? Nem tudom.” Én is így voltam vele, nem tudtam, hogyan
fogalmazzam meg, miről is szól a Mellékszereplők c. regény.
3.
Most már
többszöri elolvasás után talán el tudom mondani. Arról szól, hogyan élt néhány
egyetemi hallgató (fiuk, lányok) az 50-es, 60-as évek fordulóján. Ez a mag. A Lengyel
által alkotott elbeszélő, Madaras István, negyedéves egyetemi hallgató, maga is
résztvevője, fontos szereplője a történetnek. Amit ő lát, amit átél, az kerül
bele az elbeszélésbe. Persze a modern elbeszélők már nem mindentudóak, mint a
19. században. Sőt ahogy Ottlik fogalmaz: „Nézzünk szembe a tudatlanságunkkal:
én ebben látom az epika és a líra modernségét.”
Hogyan kezdődik a
regény?
Egy körúti
presszóban találjuk magunkat, mindennapi jelenet. Majd apró részletekben
megismerjük az egyetemisták, a mellékszereplők életét, bonyolult kapcsolatait. Madaras
fogalmazza ezt a szöveget, E/3. személyben 1961-ben, melyet furcsa módon
diplomatamunkájának szán. Később ebből lesz a regény:
„Egy ideig néz le a kék
füzetre, aztán lassan összegyűri azt a papírlapot, amelyen eddigi címváltozatai
sorakoztak két oszlopban, és a szemétkosárba dobja. Sikerül időre leíratnia és
beadnia az egészet. Behunyt szemmel teszi. Rendhagyó monográfiát készít,
személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a
saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes
háttérrel és oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának. Nem törődik
vele, hogy az anyagát honnan vette. Hogy a tanszékvezetője fogja elsőnek
olvasni és ítélni róla. Nem hajlandó figyelni a józan világra.”
Környezetrajz,
személyes tapasztalat alapján, teljes háttérrel és oknyomozással. Ki is csapják
érte Madarast, persze igazolatlan óráira hivatkozva.
Kilenc év múlva
újra előveszi a szöveget, és újraírja: „Kezdődött, folytatódik, és folytatódni
fog ezután, ezerkilencszázhetvenben is például.”
Ez már egy másik
idősík (1970), s nagyon kell figyelni, mivel a két szöveget egymásra csúsztatja
mindjárt az 1. fejezetben. Ráadásul E/1-ben beékel nem kevés szöveget. Jól
elosztja a mozaikokra tördelt egységeket, mellőzve a szabályos időrendet s az
ok-okozati összefüggéseket. A szerkezet az emlékezet működését követi.
Ars poétikáját a Holnapelőtt
c. kötetben így fogalmazza meg:
„E század
művészetében nagyon sok minden megtörtént – akár azt is lehetne hinni,
hogy minden megtörtént. A művészetnek az is a dolga, hogy rombolja,
ami rombolásra érett, eltakarítsa a holnap útjából a lomot. A próza esetében ez
azt jelenti, hogy szétverte az elbeszélést. E szót helyettesíthetjük
kontextussal, dallammal. Megsemmisített valami folyamatosat,
ami korábban működött, az építészetben, a zenében, festészetben is."
A „rombolásra
válaszul Lengyel új módszerrel építi fel művét:
"Az eljárás fő
eleme az az egyszerű felismerés, hogy az ártatlanság elveszítése utáni
szerkezet az egymás mellett, egyszerre szóló hangoké – vagyis zenei. Kinyílik,
sokfélét kíván megszólaltatni egyszerre. Többszólamú lesz. Ellenpontoz. Egy
következő lépésben még megleli azt is, hogy hány szólam a használható.
(…)
Az igény tehát:
olyan módon rakni egyvonalú rendbe a tisztán megkülönböztethető szólamokat,
hogy a harmadiknak a felcsendülése után az olvasó belső hallásában már egymás
mellett zengjenek. Az eljárás akkor lesz sikeres, hogyha a szólamok együtt
hangzanak, átizzanak, egymást átjárva regény-anyaggá olvadnak.”
A regény
olvasásakor valóban azt éreztem, hogy a szerkezet egy Bach-műre hasonlít, a
motívumok ismétlődnek. A szereplők
is mintha egy hullámzó ringlispílen forognának körbe-körbe, mindig kicsit más
arcukat mutatva, míg a végén elérkezik a végpont, s kiderül, a mellékszereplők
miért mellékszereplők.
Ezt legjobban Bereményi
Géza fogalmazza meg: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint
amilyenek mi vagyunk. Ismerem őket, felismerem bennük magunkat. Ugyanazok a
bajaik – csak élesebben. Ugyanúgy nincsen lakásuk, ugyanúgy nem tudnak beszélni
az apjukkal, ugyanúgy nem tudják kialakítani a saját világukat…és ugyanúgy
senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt.”
4.
Madarashoz legközelebb a Szász-testvéreket állnak,
Erik és Orsolya. Apjuk neves tudós volt, egyetemi tanár, korábban az Egyesült
Államokban is tanított. Vonzó, polgári életformát őriznek: szépen berendezett
lakás, rengeteg könyv, festmények, ékszerek, nemesi címer a falon. Madaras Erikkel
és Orsolyával is jó barátságban van. Sokat van velük, mert ők pótolják a
családot, melyet apja halálával elvesztett. Madaras úgy vonzódik hozzájuk, mint
az Utas és holdvilág c. regényben Mihály az Ulpius-testvérekhez. De az a
tragikus, hogy ez a régi család elindult a hanyatlás útján, az új rendszerben,
mint a partra vetett hal, fuldoklanak. Az apa meghal, a két gyerek elveszti
tartását. Erik végül külföldre megy, Orsolya is eltűnik. Végképp mellékszereplőkké
válnak.
Ugyanilyen fontos
Dán Dóra alakja is, akinek a viselkedése provokatív, s ennek oka a családjában
keresendő, ahol még egyetemista korában megveri az anyja. De szeretőjétől is
kijut neki egy-két kék folt. S persze őt is begyűjti az egyik tanára. Egyébként
kedves-mulatságos színfoltja a csoportnak. 58-ban amerikai folyóiratokkal a
hóna alatt, gumivirágos fürdősapkában jelent meg. Máskor körbetáncolt egy
utcaseprőt, majd virágokra alkudott egy cigányasszonnyal, amikor csak 20 fillér
lapult a zsebében.
Ő is belesimul a
társadalom szövetébe, rendes hivatalnok lesz, feleség, családanya.
A szerelem
meglehetősen bonyolult állapot. Madaras sötét dzsungelnak nevezi, melyben
olykor ő is elveszetten bolyong.
Ami a tanárokat
illeti, kellően visszataszítóak. Nagy nőcsábász majd’ mind, s partnereiket a
hallgatóságból választják, de kettőn áll a vásár. Azon kívül hiúak,
rapszodikusak, olykor túlságosan is az érzelmeik vezérlik őket, olykor kis
zsarnokként működnek. Lengyel képes alakjait sokoldalúan bemutatni. Itt van
például Boncz Elemér, a tanszékvezető, kétszeres Kossuth-díjas. Ő sem úgy
viselkedik, ahogy egy professzornak viselkednie kellene. Viszont mint ifjú
kutató a háború idején „halálra keresett szökevény tiszteket és elgázosításra
szánt fölös zsidókat bujtatott, negyvenöt után pedig nekifogott, hogy
hivatásszerűen segítsen tudósoknak, festőknek, színészeknek.” Megtudjuk róla
azt is, hogy az 50-es években megírja A hála esztétikája c. művét, s ezért
lehetett egyetemi tanár. Ez Zelk Zoltán Sztálint dicsőítő költeményét juttatja
eszembe.
Megalkuvók lettek
volna? Nagyon szűkszavúan beszél erről Madaras. Az ilyen elejtett mondatokat
jelként kell felfogni, mely megbízza az olvasót, hogy nyomozzon tovább. Sztálin
70. születésnapjára nemcsak a költők írtak hálaénekeket, de a tanárok is
előadásokat tartottak ebből az alkalomból. Ekkor már a Pesti Barnabás utcába
költözött a bölcsészkar, ahol korábban a piarista gimnázium volt. A piaristák
kápolnájából lett az Egyetemi Színpad.
Kikutattam, milyen előadások hangzottak el akkoriban az egyetemen:
Fogarasi Béla:
Sztálin mint gondolkodó
Szalai Sándor: A
történelmi materializmus elméletének továbbfejlesztése Sztálin által
Waldapfel József:
Sztálin és az irodalom
Gerevich Tibor: A
középkori régészet és művészet kutatása a Szovjetunióban
Kérdés, hogy
mindenki hitte is, amit leírt. Boncz Elemérről az hangzik el, hogy elég gyáva
volt, hogy ellenálljon, megírta, amit vártak tőle. 1956 egyfajta (ironikusan
mondom) őszinteségi roham volt, amelyért fizetni kellett. Zelk Zoltán, aki egyébként
kiváló költő volt, magára eszmélve a forradalom lelkes híve lett, le is csukták
érte. Még egy kis történet: Takács Zsuzsa, akkoriban Lengyel Péter felesége
mondja el önéletrajzi könyvében, hogy „Pándi Pál halálra ijesztett. Az első
szemináriumi óráján kijelentette, hogy az óráin bármit mondhatunk, de ha
tudomást szerez róla, hogy valamelyikünk a folyosón az ellenforradalmat
forradalomnak nevezi, annak vele gyűlik meg a baja.”
Több apró jelzés,
nyom van elrejtve a szövegben. Arra csábítanak, hogy kövessük őket. Például
váratlanul felbukkan Benito Mussolini neve: „Megint egy könyv. (Puha kötésű
fekete-sárga kötet ezerháromszázadik oldalán…)” Vajon miért éppen Mussolini jut
eszébe? Feltehetően Mussolini neve valaki helyett áll. Olykor a hallgatás is
sokatmondó.
Még egy érdekes
nyom a 25. fejezetben. Madaras azt írja: „Álldogáltunk a Károlyi-kert padjainál
lehullott levelek között, és friss egyetemista sírokról beszélünk, amelyeket az
Izabella utca ötvenkettes számú házudvarán ástak el a gangok és a nagy platán alatt; annak háznak a kibontott
fala közös volt a Képzőművészeti Főiskolával."
Ennyi áll a
könyvben a kibontott falról és a friss sírokról. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a
pár mondat. Újra egy jel, újra egy nyom, melyet talán meg lehet fejteni. Utána
jártam ennek az Izabella utcai háznak és a főiskolának, melynek történetét Kisfaludy
András filmje nagyon jól dokumentálja. A még élő tanúk elmondják, hogyan haltak
meg az egyetemisták, amikor a pince kibontott falán keresztül akartak
menekülni. A főiskolások szívvel lélekkel vettek részt a forradalomban, de a leszámolás, a bosszú lesújtott rájuk. Valószínű egy árulás folytán az oroszok
körülvették a főiskola épületét, s a részben ellenálló, részben menekülő
fiatalokat agyonlőtték. Négyen voltak. Velük volt még négy kiskatona is, akiket
szintén agyonlőttek. Itt temették el őket az ház udvarán: szekrény volt a
koporsójuk. Lengyel 17 éves volt 56-ban, de nyilván követte az eseményeket.
5.
Ha többször
elolvassuk a regényt, akkor minden a helyükre kerül. Egyre jobban értjük a
mellékszereplők jellemét, a kort, s azt a külön világot, amely az akkori bölcsészkar
volt.
A 27. fejezet az
utolsó, a keret, visszatérünk az eszpresszóba. Ez is olyan emberi. A mi
emlékezetünk is vissza-visszatér bizonyos helyszínekre, az emlékek, jók vagy
rosszak, kapcsolódnak egymáshoz.
Szépen érzékelteti
az idő múlását, az első fejezetben még alig szürkül: az utolsó fejezetben
erősebbek a fények, meglódul a forgalom, a nagyváros embertömege busszal,
villamossal, autóval érkezik és indul valahová. Finom ecsetvonással elkészített
impresszionista festmény:
„Táj az eszpresszóablakon
át. Két árnyalattal mélyült a szürkület. A most filmszalagja elszabadul.
Állóképek, amelyek mindeddig csak egy-egy kockányit ugrottak egyszerre,
felgyorsulva peregnek, mozgássá olvadnak. Szemközt az utcatorkolatból csikorgó
gumik zenéjével fordul egy lapos külföldi sportkocsi, behúz a Körút autósorának
megszakadó vonalába, hirtelen fékez a sárgáról pirosra váltó lámpa előtt, és
ringva megáll a vonalon.”
A regény utolsó
mondata Eriktől való, mintha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Pedig
tudjuk, hogy nem, hiszen a presszós jelenet után már annyi minden történt. Az
utolsó mondat pedig így hangzik: „Elmondok majd mindent.” Mindent elmondani?
Nem lehet mindent elmondani, de a regény kísérletet tesz rá a maga módján.