A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bukarest. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bukarest. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 11., csütörtök

Vásáry Tamás: Üzenet (2)


Játszani is engedd… 


 I.

      Olvasom tovább Vásáry Tamás önéletrajzát (Üzenet). Szinte minden oldalon van valami érdekes gondolat vagy szituáció. Az ifjú zeneakadémista megjegyzi „kutyahű” barátjáról: „Ha csak egyvalaki is akad, akinek szájából visszaszól a világ, már nem vagy egyedül.” (430. o.)
      A következő lapon Liszt H-moll szonátájának a „programját” foglalja össze: „A fausti probléma: Isten, ember és nő, az eszményi és a bukásra csábító, sátáni mivoltával az anyagba kötő, szublimált szerelmével a túlvilág felé hívogató. (…) Tökéletes önarckép, és ő (Vásáry) minden mozzanatát érti. Mikor rajta keresztül születik újjá a mű, úgy érzi, megidézte Lisztet, és eggyé vált vele. (…) Maga a zene csak médium, egy kapu, rajta keresztül kell eljutni egy más világba, az eszmék és minden érzelem forrásának a szférájába.” (431. o.)       
                                          
a.
                    „Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
                     és
 fölriadok most szíven-ütötten.”

                                (Kosztolányi: Délutáni álom, 1931)

      A 20. század fedezte fel a gyermekkort, a gyermekkor fontosságát. Ezt példázza Vásáry Tamás eszmefuttatása is a gyermekkori zenei élményről:

     „… azt a Zelemért keresem, amit hároméves koromban láttam. És ha most el tudnám mondani neked, miért, akkor szebb verset hallanál, mint akármilyen Babits, Ady, Villon vagy Rimbaud, pedig szeretem őket, elhiheted. És még abban sem vagyok biztos, hogy azt a Mozart-szonátát ma szebben játszom. Sőt, többet mondok neked. Azok a zeneművek, amelyek akkor minden összhangzattan, formatan és a jó ég tudja, milyen tanok ismerete nélkül akkora hatással voltak rám, ma, miután megtanultam agyammal is csodálni őket, nem lettek gazdagabbak előttem. Sőt.”
            (Zelemér családi birtok volt a háború előtt)

b.
               „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor
                hogy sírnak a szobámban nesztelen…”
     (Babits: Sunt lacrimae rerum, a Levelek Irisz koszorújáról c. kötetben)

      Egyszer már idéztem Babitsnak ezt a versét. Párhuzamos ezzel Vásáry gondolata, de ő derűsebb színekkel festi az ember és a dolgok kapcsolatát:
     „Mért van az, hogy amikor valaki … örül a viszontlátásnak, a bútorok mosolyognak: úgy tűnik, hogy a tárgyak mozognak, látszik, hogy a váza most került a kerek asztal közepére virágostul, a terítő a zongorán épp hogy lelógatta a rojtjait, az ablak félig nyitva szellőztetés után, a tárgyak összejátszanak az őket megelevenítő varázslóval. És amikor elmegy, minden felkiáltójelként utal rá:  Én nem vagyok, ha te nem vagy itt. Te elviszed magaddal a létünket, mi nem vagyunk, te pedig egyedül vagy.” (441)

c.

      Fellépés előtt

      A millió voltos feszültség közömbösítésére „… nem marad más, mint a nagy Istent segítségül hívni, ezzel viszont Őt is belevonva a saját vállalkozásának kétes kimenetelébe. Mert ha nem sikerül neki, akkor az a Jóistennek is valahol blamázs.” (444)              


Társra találni…




     Vásáry Tamás önéletrajzának a 2. része a bukaresti VIT-élmények leírásával kezdődik. Óriási csalódás volt számára, hogy nem nyert. Ráadásul halálosan szerelmes volt Házy Erzsébetbe, aki feltehetően csak kisfiúnak tekintette a rajongó zongoraművészt. Vásáry szép, impresszionista képpel érzékelteti kudarcát:

     "Az alkony lilája társra talált a szoba falának olajszürkéjében, és az éjjeliszekrénykén álló fehér virágok szégyenkezve hajtották meg száraikat a szegényes naplemente búcsúja előtt."

     Később: 

     "A szobácska szürkéjét behúzza az este feketéje titkosan meleg, kifürkészhetetlenül telített árnyaival, és a két kuporgó alak körül megsűrűsödött a csend. Lassan nem volt mit kérdezni, nem volt mire válaszolni. Csak azért maradtak még úgy percekig, megmérhetetlenül hosszú percekig, mert nem volt kitől elköszönni."

                               

Pokolvilág


      Vásáry Tamás önéletrajzában (Üzenet I., 2. könyv 2. rész) beszámol többek között Házy Erzsébethez fűződő szerelemének alakulásáról szól, melynek még nincs vége, majd arról is, miként szeretnének szülei beleavatkozni az immár felnőtt férfi döntéseibe. Visszajöttek a kitelepítésből, s most hárman alusznak egy szobában. Lehet így önálló életet élni? Tamás (egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról) helyzetét jól mutatja a következő álom:

     „Börtönben van. Sötét kamrában. Először csak magát látja, gyerekként, szőke, kócos, rémült, majd felnőtté és észreveszi, hogy mellette többen is vannak. Az egyik árnyban lassan anyját ismeri föl, a másikban apját. Ők is be vannak zárva ebbe a börtönbe. Most már nem is börtön ez, hanem egy verem.” (536)

      Mennyi minden történik! Gát József (1913-1967) felajánlja neki, hogy segít kialakítani zongorajátékénak helyes technikáját: 

     „Most úgy zongorázol, hogy érzelmeid intenzitásával egyenes arányban ráfeszítesz a kezedre, és olyan helyre adod az erőt, ahol az nem érvényesül, illetve ahol nem szólal meg hang formájában. Ugyanis a zongora billentyűje nem ad hangot. A billentyűvel keltünk hangot a húrokon.” (520)

      Kodály javaslatára tanársegédi állást kapott az Akadémián, elkezd szolfézst tanítani, s rettenetesen fél, amikor Kodály ül be hozzá órát látogatni: 

     „Saját hangját valami vérködön túlról hallotta, és csak annyit fogott fel, hogy minden, amit mond és amit csinál, helytelen, de csodálkozva regisztrálta, hogy az oroszlán még csak nem is marcangolja: Kodály nyugodtan ül és nézeget valami kottát, ami a katedrán a keze ügyébe akadt, és nem szakítja félbe, nem szégyeníti meg a növendékek előtt, és a végén feláll, és odabiccentve kimegy a teremből.” (519)

      Nagyon izgalmasak a Fischer Annie-ról és a Tóth Aladárról festett portrék. Az asszonyról, pártfogójáról, már korábban így írt: 

     „Egy mitikus állatistennő. Minden mozdulata harmonikus, puha és erőt rejt. Így csak egy oroszlán tud járni. Fejét igézően viszi a teste felett. Kígyófej, jósnői tekintet a mesét tudó, horpadt halánték alól, feltornyozott erdőrozsdás-aranyos konty.” (365) S most Tamás „megismerhette a rozsdahajú jósasszony suhancosan szőke, szellemesen nyurga, hamiskásan görnyedt, lenyűgöző élettársát, Aladárt.” (521)

      „Tóth Aladár egyike volt a magyar zeneélet pilléreinek. Arisztokratának született, s arisztokratává lett életmódjában, hivatásában.” – írja Vásáry. Aki ugyanakkor meghallgatta az ifjú problémáit is: „Na, mi van a szerelemmel? Vigyázz, mert az egy pokolvilág.” (523)


*


      Életrajzának a legérdekesebb lapjai azok, ahol a rég eltávozott nagyjainkról ír. Most például felidézi Tóth Aladár vendégszeretetét, játékos szavait:
      „ - Remélem, éhes vagy, mert ma csodálatos dolgokat fogunk enni. Nehogy azt hidd, hogy úgy lehet Beethovent játszani, hogy az ember ne ismerje a vaddisznóhús ízét, az meg éppenséggel ki van zárva, hogy az Apassionatát igazán megértse, akinek nem ízlik a tengeri kagyló. A hullámok zúgása, a tenger háborgása mind benne vannak ebben a zamatban. Remélem, hogy méltó leszel ezekre a földi javakra, mint ahogy az vagy a szép zenék tolmácsolására. (…)  -

     Az egész kis komédiázás csak arra volt jó, hogy játsszon. Szeretett játszani a zongorán, a szavakkal, heccelődni, húzni másokat, szeretett igazgatót, férjet és Aladárt játszani.”
 (555.)


     Tóth Aladár ráébreszt Kodály igazi lényére is:

      „Milyen különös ember. Olyan meleg zenét tud írni, és annyi szeretet van benne, hisz oly sokaknak is segített a háború alatt, még neked is, amikor megvette a zongorát. Mégis, igazán gyöngédnek csak egyszer láttam. Az állatkertben voltunk, és az orrszarvúk előtt állva odahívta a nagy  behemót állatot. Amikor az odajött, Kodály benyúlt az elkerített részen, és megsimogatta az orrát, gyöngéden gügyögve: ’Gyere ide, kicsikém.’ ” (557)

     S az ősz sörényes apja helyett apja lett az ifjú Vásárynak:
„ – Amíg nem beszél vagy négy nyelven, és nem tudja az egész Wohltemperiertes Klaviert kívülről, addig ne is gondoljon nősülésre.
(…)
     Tamás kétségbeesetten védte az ügyet, védte Erzsit és magát a szerelmet… (…) A parttalan vita lezárása gyanánt Kodály feláll a zongorától, és … csaknem keresés nélkül húz ki egy sárga bőrkötetes  Goethe-verseskötetet.
(…)
- Olvassa! – és rámutatott egy versre.
- Tanár úr, én nem tudok németül.
- Akkor is fordítsa!
- De hát nem ismerem a szavakat.
- Amit nem tud, kérdezze!” (576)

     A sörényes oroszlán nem engedett, szigorúan oktatta, nevelte növendékét:

      „Kodály az ember teljességének példájával tanított. Mindhárom síkon, a szellemin, a mentálison és a fizikain egyaránt maximálist követelt meg magától, és ugyanezt várta el mástól is. ’Azért, mert valaki zenész, még nem kell satnyának lennie.’ – mondta, és Tamástól is elvárta, hogy rendszeresen járjon a Lukács uszodába, mégpedig a télen-nyáron nyitott forrásból fakadó, hideg vizű medencébe. Elmagyarázta, hogyan kell először meleg vízzel lezuhanyozni, majd a hideg vízben úszni, aztán utána ismét felmelegedni a zuhany alatt, végül gyorsan hideggel lezuhanyozni… Lábemelő gyakorlatait Tamás mind a mai napig beveszi tornagyakorlatai közé. (577)

      
Azok a csodás, 50-es évek…


     Izgalmas, drámai kalandokkal köszöntenek be az 50-es évek. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire rátelepednek a szülők a pályája elején álló Vásáry Tamásra. Még azt is megmondják, kivel barátkozhat.

                                                          *

      A versenyek: Bukarest, Varsó, Párizs és Brüsszel sokat ígérnek, de látszólag semmit nem adnak, legalábbis a várva várt első díjat sehol sem sikerül megkapnia: „Ha az emberek sokat vártak el tőle, ő még többet önmagától. Gyűlölt együtt élni egy középszerű lénnyel. Nem egyezkedett.” (641)
      Mégis megszilárdul az itthoni helyzete, s kilép a nemzetközi porondra. Valójában csak Fischer Annie véleménye számított: „- Tudja, sok jó zongorista van. Kevés igazi muzsikus. Maga az, akiből csak egy vagy kettő van egy században, mint egy Sauerből vagy egy Dohnányiból.” (625) 

                                                   *

      Erzsihez fűződő kapcsolata is lassan megváltozik. Keserves megélni az eltávolodást. Ez ügyben húsz oldalas levelet ír Kodálynak, aki így válaszolt: „Legközelebbi találkozásunkkor Schumann Ich grolle nicht dalát akarom hallani németül, könyv nélkül, B-ben! Kodály Zoltán.” (Ich grolle nicht = Nem haragszom, Heine verse!)

      Tamás megértette az üzenetet: „Schumann átélte, amit ő, és belekiáltotta az egyénen túliba, és ma itt ő ezt meghallotta. És meghallotta az öreg Mester, Kodály. (…) Ez túl sok volt neki, és az idegek oly módon jöttek rezgésbe a beléjük vezetett hatalmas áramütésbe, hogy Tamás összeomlott. A görcsös zokogásban kiutat talált a sok felgyülemlett feszültség.” (592-93)
                                                           *

      Megörökíti Vásáry tolla Kodályt akkor is, amikor a Mester a Zrínyi szózatát írta, megszólaltatva a magyarság sorsát; amikor beköltözött Emma asszonyhoz a kórházba, s körülvette magát kottalapokkal. Ebből az időből származik az az anekdota, mely fényt vet Kodály bátorságára: „…egy  parlamentben tartott fogadáson Kodály és Rákosi találkoztak, és a rettegett diktátor tréfába burkolt fenyegetéssel fordult Kodályhoz: Sok rosszat hallok magáról mostanában!’ Mire Kodály egyáltalán nem tréfásan: Én is magáról.” (655)
                                                           *

      S ha már beszüremkedett a politika, zárjuk ezt a részt az 56-os forradalom „utóéletével”. Milyen szívszorítóan mulatságos, hogy Vásáry József, az apa, a Kresz utcai lakásán megalapította a Szabadság Pártot. S amikor mindennek vége volt, letartóztatási paranccsal megjelentek a rendőrök. Tamást jóindulatúan felszólítják, bújjon vissza az ágyba, meg ne fázzon. 

     „Soha ilyen élesen nem érezte magát elhatárolva a férfiasságtól, mint e pillanatban. Egy csecsemő a tankokkal szemben. Egy fészkéből kiesett pucér madár a sarkantyús csizma orra előtt.” (683)


Epilógus Vásáry Üzenetéhez




      Korábban megtudtuk, milyenek a Vásáryak, az akkori Debrecen, a vidék világa. Majd lesújtott a 2. világháború, elkövetkezett az 50-es évek zord világa: kitelepítés, s egyéb testi-lelki megpróbáltatás, a Házy Erzsébethez fűződő reménytelen szerelem. Kiválóak voltak a portrék: Kodály, Fischer Annie, Tóth Aladár.
     1956 a választóvonal, s egyáltalán nem volt könnyű beilleszkedni és érvényesülni a nyugati világban, legyen az Belgium, Svájc, Franciaország, Anglia. Sokat gyakorolt fájós kezével: óriási akaraterővel érte el sikereit.
      Ebbe a két utolsó könyvben megtudjuk, hogyan talált rá újra a szerelem, miképpen nősül meg, s ez hogyan vezet el a szüleitől való elszakadásig.

      Összességében társadalmi regény, fejlődésregény, művészregény. Bárcsak többet írt volna az egyes zeneművekről! De kárpótol az őszintesége, a stílus játékossága, s az a bölcsesség, amely végig jellemzi a önéletrajzát.

      Azért a Negyedik könyvbe is jutott egy mesteri zenész-portré: Széll Györgyé. Ő mutatta be Amerikában:

      „Most is halálugrásra készülök háló nélkül. Schumann-koncert George Széll-lel, a Cleveland Orchestrával a Carnegie Hallban. (…) Széll György. Ez a metsző kék szemű, magas ősz professzor. Egy békára leső gólya. Egy hibákra lecsapó, éles csőr. Egy kíméletlenül mindent látó diktátor, ugyanakkor igazságos nagyapa, szeretni tudó protektor.”

Elfogadja Ildikót is:

     „- Ő a menyasszonyom – mutatom be Ildikót, hogy tovább tereljem az éles szem és a hegyes csőr figyelmét. A szemüveg személytelen tükörfalacskái mögül áthatóan villan a bíráló tekintet:
     - Mi az anyanyelve? – kezdi a kihallgatást. Majd mikor tisztában van Ildikó nyelvi és egyéb képzettségével megenged egy mosolyt. – Magyarul is beszél? – ebből tudom, hogy elfogadta. Szinte látom, ahogy összekapcsol bennünket agyának osztályozórekeszében, és leküld a szíve atyai csücskébe, ahová csak az arra érdemesnek találtatott nyerhet bebocsátást.” (1009)