2016. 06. 20.
Egy regényrészletet olvashatsz itt, kedves
olvasó! Kiválasztásakor zavarban voltam, mert a műnek oly sok erős oldala van.
A regény egy, a
közelmúltban kibontakozó szerelmi háromszög-négyszög keretébe ágyazva beszéli
el a Délvidék 1941-44-es tragédiáját. A személyes és a történelmi sík
párhuzamba vonható: mindkettő valamilyen veszteségről ad hírt. Az első a lélek
gyötrelmeivel szembesít, a másik a történelem
brutalitásával.
„Imre Tera nénje az
egyetlen a családból, aki még élt Újvidéken. Nem túl közeli rokon, az édesanyja
másod-unokatestvére, a nagyapja mégis a lelkére kötötte, hogy feltétlenül
látogassa meg majd Budapesten.
Éppen a virágokat locsolta, amikor hét évvel ezelőtt nála járt. Rengeteg növénye van, azokkal beszélget. Szeretik hallgatni a régi történeteit, főleg a gyerekkoráról, csak arról a 44-es őszről nem szabad mesélni nekik, mert azt mindig megsínylik. Az édesanyja legkedvesebb szobanövényei megtetvesedtek akkor. Hiába mosta szappannal a korallvirágok levelét, a végén fölkopaszodtak, az összes levelüket ledobták, pedig télen mindenki a csodájukra járt. Nyáron a muskátlijainak, télen a korallvirágjainak. A legtöbb piros volt. Locsolgatta őket, de mintha megérezték volna a bajt, és meg akarták könnyíteni helyzetét, hogy nem fájjon a szíve értük, ha majd össze kell csomagolni azt a kevés holmit, amit magával vihet, inkább maguktól elpusztulnak. Neki sincs korallvirágja, pedig nagyon hálás növény, de ha egyszer megtámadja a pajzstetű, akkor nehezen lehet megmenteni.
Tera néni füstöl, mint a gyárkémény, miközben mesél.
Imre leül a díványnak egész a szélére, mint aki vár, hátha mégis fel kell állnia, de Tera néni a két karfát fogva lassan beleereszkedik a fotelba, és maga elé húzza a hamutálat a dohányzóasztalon. Azért ez még megy ám, hunyorog, félszemmel maga elé sandít, előveszi a zsebéből a cigarettáját, kihúz egy szálat, sodorgatja két keze mutató- és hüvelykujja közt, aztán meggyújtja. Imre figyeli a szertartásos mozdulatait, nikotintól sárgálló ujjait. Mindig gyufával gyújt rá, utána elfújja, mint a gyertyát, aztán ösztönös mozdulattal zsebre teszi a cigarettát is, a gyufát is. Barna bőrtokban tartja őket, hogy ne lássa a dobozon az elrettentő feliratot. Nevetve jegyzi meg, Imre kíváncsi pillantására válaszul, mutatja a dobozt, éppen takarja a tok, ki se kell húznia, így is ki lehet nyitni.
Mesél, kezét a zsebében pihenő cigarettásdobozon hagyva.
Magas, csontos asszony, a korát ránézésre nehéz lenne megállapítani, mint akit már negyvenéves korában is nyugodtan nézhetnek hatvan-hetvennek is akár, de ahhoz képest hetvenen túl sem öregszik. Rekedtes hangon szólal meg, beszéd közben is jó néhányszor kell köszörülnie a torkát, mikor egy szuszra ki akar mondani valamit, a végén mégis köhögésbe fúl a mondata, nevetve csóválja a fejét, átkozott bagó.
Akkorát szippant a cigarettából, hogy a szeme is résnyire szűkül közben. Az arcát figyelem. Ahogy behorpad, még vékonyabbnak látszik, mint amilyen valójában.
- Nagyon előreszaladtam. Hol van még 44 ősze, meg hogy csomagolni kell! Ki gondolta volna még 41-ben, hogy ilyen rövid életű lesz a hazatérés az anyaországhoz! Úgy előttem van az a verőfényes májusi nap, mintha tegnap lett volna. Szépen felöltöztünk, mintha búcsúba készülnénk. Ugyanolyan izgalommal vettem föl a magyaros ünneplőmet, amit addig a szekrény mélyén rejtegetett édesanyám, mint kislány koromban a vadonatúj, fehér kézelős alsószoknyás piros bársonyruhámat. Indulókat játszott a katonazenekar, mikor kimentünk az utcára, a vásártéren katonai sátrak sorakoztak, csak úgy hömpölygött a tömeg, mindenfelől színes pántlikás, magyar ruhába öltözött lányokat lehetett látni, mintha másmilyen nem is lakna Újvidéken. Nem is tudom, mit ünnepeltünk. Ahogyan akkor azok a katonák bámultak bennünket! Németek, anyaországiak! Persze, a németektől nem annyira fájt.
Akkor, áprilisban, a parádés bevonulás másnapján, halottak hevertek a földön a városban, azt mondták rájuk, csetnikek, de én láttam az egyiknek az arcát, nem volt letakarva, az iskolából ismertem, talán egy-két évvel lehetett nálam idősebb. Megálltam egy pillanatra előtte, de ott állt mellettük fegyverrel a katona, intett, hogy menjek már. Rám nézett, miközben továbbot intett a puskájával, és mintha előttem mentegetőzne, majdhogynem szabadkozva jegyezte meg, hogy csetnikek. Ez is nagyon fájt, szorította a torkomat a tehetetlen düh, pedig akkor még nem is gondoltam, csak később, hogy bár vissza se csatoltak volna bennünket. Istenem, bocsásd meg nekem, gondolatban ezt is mindig hozzátettem. Álmomban sokszor láttam a földön fekvő hullákat, különösen azt a fiút, akire a katona azt mondta, csetnik, azért lőtték agyon. Félig tátva volt a szája, a szeme csukva, mintha mondani akart volna még valamit, mielőtt meghalt. (…)
Mikor aztán a 42-es razzia után először mentünk iskolába, nem mertük megkérdezni, hová tűntek a szerbek meg a zsidók az osztályunkból. Több mint a fele osztály hiányzott. Három szerb lány meg négy zsidó, a padtársam is Miletić Marietta. Senki sem beszélt róla, mi meg még egymás pillantását is kerültük, mikor összetalálkozott a tekintetünk a hat hiányzó lány padjánál. Mintha bűnösök lennénk azért, mert magyarok vagyunk.” (65-67)
Patak Márta: A test mindent tud, 2015, Forum Könyvkiadó
Cseres: Vérbosszú Bácskában
Gion: Ez a nap a miénk
