I.
Elkezdtem olvasni Vásáry Tamás nagy önéletrajzának első kötetét (Üzenet, 1200 oldal). Olyan hangulatosan írja le gyermekkori emlékeit, a családot, Debrecent, hogy el is felejtettem: valamikor elő kell kerülnie a zongoratanulás témájának is. S hamarosan eljött ez a pillanat, bár Tamáska kezdetben kételkedett: "... azok a hangjegyek onnan, a kottalapról hogy tudnának rámászni a billentyűkre?"
Majd egy idő után arra kérte tanárnőjét, hogy adja oda neki Liszt második rapszódiájának a kottáját. Ezzel - a könnyített változattal - felvételizett a Zenedébe, ahová - hét évesen - nem is akarták fölvenni, de Liszt műve jó útlevél volt. Később is szorgalmasan gyakorolt, s ha valami nem sikerült, mérgében, fölpofozta magát.
II.
A Vásáry-önéletrajz sok meglepetést tartogat. Nemcsak egy "lélek története", de nagy szerepet kapnak a családi titkok, sőt bizonyos fokig a korról is látleletet kapunk. Elsősorban az apa sorsának alakulásából következtethetünk arra, mi történik akkor, ha egy szerény, becsületes ember bekerül a parlamentbe. Nem is tartott sokáig!
Gömbös fellépése félelmetes: " - Idehallgasson, fiatal Vásáry! Magának tudnia kell, hogy e percben én vagyok az ország korlátlan ura. Ha maga velem tart, akkor minden kapu megnyílik maga előtt, és úgyszolván nem tud olyat kívánni, amit meg ne kapna, egészen a miniszteri bársonyszékig. De vegye tudomásul, hogy ha nem paríroz, akkor a falhoz állítom, és egész családjával együtt viselheti önfejű magatartásának keserű következményeit." (67, parírozni=engedelmeskedni, a mi Margit nénink is ezt szokta mondogatni németórán.)
A kisfiúnak mindenekelőtt a zene volt fontos: a kezdeti sikerek, Höchtl Margit néninek a szobája és benne a Beethoven-portré, melyet így ír le: "... egy nagy fej-portré szemben a zongorával a falon: a bikaszerűen leszegett fej, a valószínűtlenül hatalmas, domború homlok, a keményen dacos áll, az elszántan keserű, mélyen legörbült száj és végül a halotti maszk-szerűen lehunyt szemek sötét árkai valami nem emberinek, egy állat és egy isten keverékének a megjelenítései." (119)
A jó nevelés
Kuksi
1.
A Vásáry-család gyermekei példás nevelést kaptak. A Bibliát is olvasták, s az anya sokat beszélt nekik a csodákról, ill. a nagy könyvben nem szereplő legendákról. Az egyik történet a pozitív gondolkodásra tanított. Arról szólt, hogy amikor egy kocsi elgázolt egy kutyát, mindenki szörnyülködött, de Krisztus így szólt: „Milyen szép szeme van!” Vagyis: ne csak a rosszat vegyük észre, hanem a jót is.!?
2.
Kuksi, Vásáry Tamás nővére, elmesélte, hogy amikor történelemórán Hitlerről esett szó, az egyik lány felpattant, és „előretartott kézzel ’Heil Hitler’-t kiáltott, majd odafordult az osztályhoz, és felszólított bennünket, hogy mi is álljunk fel.” Mindenki felállt, csak Kuksi maradt ülve. A Dóczyban történt. Ide járt Szabó Magda is.
Dohnányi gyermekszemmel
Zathureczky Edével adott koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczky „strapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”
Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta saját szerzeményét, ráadásul blattolni is tudott. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.
Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián. Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.” Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.” S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát. Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valósággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”
Vészterhes idők
Lassan haladok az Üzenet olvasásával, mert rossz szokásom szerint más könyvek olvasásába is belefogtam.
Debrecen bombázásának és elfoglalásának leírása éppúgy próbára teszi idegeimet, mint a Vásáry-család némely tagjának viselkedése. Tamáska fél a bombázástól, ugyanakkor kíváncsi is:
Debrecen bombázásának és elfoglalásának leírása éppúgy próbára teszi idegeimet, mint a Vásáry-család némely tagjának viselkedése. Tamáska fél a bombázástól, ugyanakkor kíváncsi is:
"Megcsaltam a várost, cserbenhagytam a Nagytemplomot. Igaz, amíg tartott a bombázás, nem tudhattam volna, hogy megmaradok, de ha már így történt, miért vette el a sors tőlem ezt a megdicsőítő élményt? (...) Nem bírtam elviselni a tényt, hogy a valóság kisemmizzen, elvegyen tőlem egy pótolhatatlan, egy feltétlenül szükséges élményt."
Az eredmény:
"Nincs egy ép fal, egy szöglet, egyetlen ablak. Mindenfelé ágyúgolyó és bomba szétfröccsenő nyomai, szinte újra hallani a robajt, ami ezeket a téglákat szétvágta, érezni a légnyomást, ami ezt az ezernyi, milliónyi üvegszilánkot szétszórta."
A szó olykor, ha nem is értjük teljesen, magába rejti jelentését:
".... valami szörnyűnek kell lenni az egészben. Maga a szó, ahogy kimondták: 'megbecstelenítés', takart valami súlyosat, és kétségtelenül nagy volt a pincében is a nők részéről a pánik, lehetett érezni, hogy itt őket valami komolyan fenyegeti, valami, ami a férfiakra nem vonatkozik."
A belső szentélyben
Az Üzenet c. Vásáry-önéletrajz második könyve a kitelepítéssel kezdődik. Az apa, aki közvetlenül a háború befejeződése után Nagy Imre államtitkára volt, négy éve munkanélküli. A család a Kresz Géza utcai egyszobás lakásban várja a teherautót. Negyvennyolc óra állt rendelkezésükre, hogy összepakolják a 200 kg-os csomagjukat: „Zsugorodik a tér körülöttünk, egyre kisebb a szoba, egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb a lehetőség, a levegő, a fény.” (344) Az utolsó pillanatban érkezik a mentőangyal egy tányérsapkás rendőr alakjában: Vásáry Tamás itt marad – „kivetve a családi anyaméhből a jég hátára.”
Első útja tanárához, Hernádi Lajoshoz vezet, aki nem tudja megnyugtatni. Zathu (Zathureczky Ede) hangja „belegörnyed” a telefonba, amikor Kodály tanár úrral beszél. Végül is kiderül, a félelmetes, a szinte megközelíthetetlen Kodály volt az, aki elintézte Vásáry Tamás felmentését. A családból egyedül őt nem telepítették ki. Az ambiciózus tanítvány még korábban – hódolata jeléül – eljátszotta neki a Marosszéki táncokat.
Most köszönetet mondani indul. Jó a „belső szentélyig” vezető állomások bemutatása. Először a házvezetőnő, aztán Kodályné, végül a Fejedelem. Az utóbbi kettőről így ír: „Szinte látni azt a síkot, ahol ez a két ember az emberek felett közlekedik. Tamás érzi, hogy hiába van ugyanabban a szobában, hiába van a feje velük egy magasságban, ez a két lény itt más dimenziókban mozog. Vagy ezek szellemek, vagy ő az, de vajon ebből mi lesz? Ekkor a királyi fej felé fordul. Ránéz és mégse néz rá.” Először olvastam kancsalságáról: „Világosszürke, defokuszáló, szokatlan helyen fehér szemek, mintha vakon látó homéroszi jelenségből néznének át ezen a földi síkon, mindenen keresztüllátva, minden mögé tekintve.” (360)
A Mester a Bach-duettek kottáját teszi elé. ÁM: „A jobb kézre írt sort ballal, a balt jobb kézzel játssza! …nem volt könyörület. Kodály gyökeret vert mellette, és mintegy megállította az időt is, ami kint, az Andrássy úton, a városban, mindenütt rohant, rendezett, zilált, beborított, kitelepített és sorsokat döntött.” (361)
Úgy látszik, ez a zene értelme.
Elég volt a sarlatánokból!
1.
Vásáry Tamás Üzenetének több helyén olvashatunk Kodályról. Többek között azt is, hogy ő már „nem tartozott az emberek kategóriájába. Istenség volt.” Felsőbbségét mindenki elismerte, Szabolcsi Bence is, aki „főherceg volt Kodály királyságában.” Amikor megírta „zenetudományi disszertációját, és büszkén megmutatta az akkor még fiatal mesternek, Kodálynak, az ekképp méltatta a Szabolcsi szerint még senki által fel nem fedezett XV. századi obskúrus (itt: névtelen) spanyol zeneszerzőről írt tanulmányát: ’Elég volt már ebben az országban a sarlatánokból. Látom, hogy nem olvasta el az egyik legfontosabb könyvet erről a témáról!’ Szabolcsi megsemmisülve rohant le a könyvtárba, de jött is vissza azonnal Kodályhoz: ’Ez a könyv csak spanyolul létezik. - Akkor tanuljon meg spanyolul!’ – hangzott Kodály válasza, ő ugyanis mindent eredetiben olvasott, szótár segítségével.”
2.
Igazi nagy művész volt Weiner Leó, akinek „dadaista” viselkedését Vásáry megörökítette. Egy gazdag család gyermekének zenei tehetségét kellett megítélnie. Weiner a bőséges vacsorát visszautasította, csupán sonkát kért, „annak kövérét sikeresen leejtette a perzsaszőnyegre, és lábával dörzsölni kezdte.
- Mit csinál, tanár úr? – ugrott elő a kérdés az előkelő háziasszonyból.
- Bedolgozom – morogta a választ. Ezek után már csak az est értelme váratott magára. A vendégek körbeülték a zongorát, Weinernek középen egy nagy bőrfotel volt előkészítve. Mikor a család büszkesége, a tizenegy éves fiú befejezte a harsány akkorddal előjátszását, Weiner felébredt szunyókálásából. Minden szem rá volt szegezve, minden fül felé volt hegyezve.
- Furcsa, csúcsos feje van ennek a gyereknek – hangzik a döbbenetes kiértékelés.”
3.
Még egy utolsó. Amikor Cziffra György a Váci utcai Kedvesben zongorázott, egy barátja kíséretében Vásáry Tamás is megjelent, hogy megismerkedjen a börtönből nemrég szabadult művésszel. „A helyiség mélyéből tör elő a démoni virtuozitás. Semmi kétség, a bártulajdonosnak elég pénze van két zongoristát tartani.
- Cziffra játszik valakivel négykezest? – kérdi Illéstől.
- Nem hiszem, azaz nem négykezest, inkább csak ő egyedül. Mondtam neked, hogy ilyet még nem hallottál.”
Ehrbar vagy Steinway
Vásáry stilisztának sem utolsó. Egyik növendéktársát így jellemzi: „iteti-fiteti orr, amellyel hol a szemüvegét fickantja helyre, hol a szuszkaságát próbálja kitöffenteni a csellista”, aki tud „vérig sértett kullancs” is lenni. (354)
*
Fölfedeztem, hogy a Bartók Rádión most megy Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok beszélgetős koncertsorozata. Éppen Dvořakról volt szó, s Vásáry elmondta, hogy Dvořak élete teljesen normális volt. Nem halt meg fiatalon tüdőbajban, mint Chopin, nem került élete végén elmegyógyintézetbe, mint Schumann, nem dobták közös sírba, mint Mozartot, nem volt egész életében magányos, mint Brahms; felismerték tehetségét, nem úgy, mint Schubertét, nem volt sanyarú gyermekkora, mint Beethovennek, sőt meg se süketült.
*
Vásáry Tamás zeneakadémiai éveiben (50-es évek) arra kényszerült, hogy a Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnál mint zongorakísérő vállaljon fellépéseket.
Érdekesek ezek a vidéki kalandok, a valóság kendőzetlenül mutatta meg igazi arcát. De meg lehetett ismerkedni olyan legendás művészekkel, mint Németh Marika vagy Svéd Sándor. Az egyik alkalommal – az időt kitöltendő – elő kellett adnia Liszt H-moll szonátáját. Ezzel a művel készült diplomahangversenyére is, de a régi Ehrbar zongorát leküzdhetetlen akadálynak látta. Kodálytól kért segítséget, aki átadott neki egy huszonkétezer forintos csekket. (Ennyi volt a megálmodott Steinway ára.)
„Ez a valóság, és nem az, amikor sáros úton baktat az Akadémiára, és nincs pénze még villamosra sem, ez az igazság, és nem az, amikor vidéki klubok bagószagú pódiumán kísér operettslágert, ez a természetes, nem pedig amikor befordul a Kresz Géza utcai piszkos bérház lidércesen nyomott hangulatú lépcsőházába.”
„Tanár úr, hogyan tudjam megköszönni? (…)
Tanulja meg a Wohltemperiertest kívülről minden hangnemben, meg három idegen nyelvet.” (429)
2013
Folyt. köv.
2013
Folyt. köv.