„… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]
Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.
A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.
Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a
műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte
egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él,
csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben.
A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket
visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt
arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja
visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle
érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító,
mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”
Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”
Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően
magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt
e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak,
mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte,
amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú
törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon
szép kamasz.”
A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe.
Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.
A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.
[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.
[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.
