Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.
A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.
Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.
Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]
A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.
Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.
Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]
Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”
Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)
*
2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.
Miklós megfejti a
hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult
el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő
területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van
rátok.”
Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak.
[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.
[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?
[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.
