2013. 05. 17.
 |
| Iskolám a templom és a park mögött, ww2.legifotok.hu |
A 60-as években Bachot az tette népszerűvé az egész országban, hogy egy tévéfilm (krimi?) elején felhangzott a d-moll toccata és fúga drámai bevezetése. Bachot tekintve némiképp hátrányos helyzetben voltam még sokáig. Csupán A Tamás-templom karnagya c. könyvet olvastam. A Hősök Terei Általános Iskolában (ma Gregor József nevét viseli) Szabó István
igazgató úr főként népdalokra tanított bennünket. Nagyon figyelt még az
icipici, alig érzékelhető elcsúszásokra is. Talán az ő nyomán igyekszem
felismerni én is a hamis hangot, még ha kellőképpen magabiztos is.
A gimnáziumban (akkor I. László, ma már újra Szent...
!) nem volt énekóránk, mert német tagozatosak voltunk, s így nem fért
bele az órakeretbe. Mégis Gorilla tanár úr az egész osztályt
meghallgatta, hátha beválunk énekkarosnak, de a végén jól érezhető
haraggal távozott. Ekkor már komolyabb olvasmányaim voltak: egy könyv Albert Schweitzerről és Lénard Sándor lassanként hozzánk eljutó írásai. S persze már a zene sem maradhatott el.
Az egészet betetőzte, amikor egy hosszú úton diákjainkkal már felnőttként – nemcsak képzeletben - beléptünk a lipcsei Tamás-templomba,
és az égbe ívelő falak között, mintha minket fogadna, megszólalt az
orgona. A váratlanság, a meglepetés szükséges volt, hogy senki sem
tudjon ellenállni. Ma már alig várom, hogy például e fúga elején a
mélyből ellenállhatatlanul feltörjön a hang, s aztán elkezdődjön a
variációk végtelen sora.
Lénard Sándorral fejezem be. A Völgy a világ végén c. könyvében írja: „Szívesen
hisszük, hogy nekünk süt a nap, nekünk fénylik a tejút. Szívesen
hiszem, hogy a templom jótékony csöndjével, több mint egy emberéletre
emelt falaival s a gótikára emlékeztető, csúcsíves ablakaival nekem
készült. Azt is elhiszem, hogy Bach, a jóságos Mester, a két kötet
kottát nekem írta, mint olyannak, aki ’ebben a tanulmányban már
ügyesebb’. Sőt azt hiszem, hogy ironikusnak hangzó kijelentése:
’Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban
megérinteni, a hangszer elintézi a többit’, nem is irónia; az ujjak, az
inak muzsikálás közben eggyé válnak a hangszerrel.”
 |
| Lénárd Sándor, hu.wikipedia.org |
