Mit kíván a magyar...?

Októberi jegyzetek

 Csongor és Tünde

             Ma délelőtt a Vígszínház Házi színpadán. Egy újvidéki rendező, Puskás Zoltán olvasta el értőn Vörösmarty művét, kihúzta, amit fölöslegesnek tartott, hozzátette a maga látomását, szakértelmét, tudását. Így lett csupán egy felvonás.

                                                                                Az Éj (Venczel Vera)     tozsdeforum.hu

            
     Nagyszerűek a színészek. Ott állnak már a kezdet kezdetén a színpadon háttal nekünk. Venczel Vera, mintha fekete papundekliből kivágott figura lenne.  Majd megelevenedik, s fekete ruhájában csodálatosan, érthetően elmondja az Éj monológját. (Mintha mi mondanánk magunknak legmélyebben átélve.) A sötét, reménytelen elmúlás, az Éj hangja felhangzik az előadás végén is, ezzel záródik a mű. Jellemző azonban, hogy a mű utolsó két sora már elmarad:

                           „Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,

                             Ébren maga van csak az egy szerelem.”

             Ebben az előadásban, bár egymásra találnak a szerelmesek, Tünde a képzelt oltár előtt összeesik, meghal. Gyászba borul mindenki, mint a Rómeó és Júliában. Sehova sem vezetett az út, a hosszú vándorlás, egymás keresése. Éppen ez látszik ebben a változatban a legfontosabbnak: az állandó, mindig csalódást okozó úton levés. De nemcsak a két főszereplő keresik makacsul létük értelmét, a beteljesülést, nem kevesebb szenvedéllyel Balga és Ilma is. Mirigy is. Az ördögfiak is, akiket megfoszt örökségüktől Csongor. Szenvednek emiatt, de Csongor e varázsszerek (bocskor, ostor palást) segítségével sem jut közelebb céljához. Sokatmondó Balga tekintete: mennyi megdöbbenés, néma értetlenség, rosszallás, amikor Csongor becsapja az ördögfiakat. Azt jelenti ez a tekintet, hogy senkinek nem szabad tudván-tudva igazságtalanságot cselekedni. (Csöre Gábor alakítása)

            Balga és Ilma kapcsolata sokkal élettelibb, mint a vértelen, álmodozó, magasabb szférában mozgó, az eszméket, a szellemet képviselő, légiesebb Csongor és Tünde, akik számtalan akadályba botlanak. A rossz tettre készebb, mint a jó. Az ördögfiak betöltik a teret. Megdöbbentő, hogy mennyire kiismerhetetlen a világ. Milyen sok az álca, álöltözet, titkolt szándék, lelki nyomorúság, gőg, felfuvalkodottság, hatalomvágy. Senki sem az, aminek látszik.

            A mű végén az összes szereplő almát eszik. Ez utalás az aranyalmára, de a fogak között hersegő alma csak pótléka az igazinak. Elkeseredetten, sírva vigadnak, majd – hisz minden reménytelen – hirtelen földhöz vágják az almákat. S ha az ember végigtekint a színteret szegélyező fákon, mind félbe vannak vágva, eleve így fogadtak minket, csak nem láttuk, mert másra figyeltünk, még nekünk is volt hitünk, illúziónk, most az is szemünkbe ötlik, hogy avar borítja a kertet.

 Este a teraszon

             Azért ültem ide, mert talán az utolsó szép, őszi nap estéje. Weöres összegyűjtött művei közül az utolsót, prózai kötetét lapozgatom. E nemben is megállta volna a helyét a legnagyobbak között. Jó olvasni mindjárt az első írását, egy novellát (!). Költőre vall Halálosnak nevezni egy falut, ezen az alapon persze minden emberi településre ráillik ez az elnevezés. „A fák úgy hadonásznak errefelé, mint a rossz szavalók.” „A szél besziszeg a deszkakóter résein.” Milyen régen hallottam a kóter szót. Minden megéled Weöres képzeletében. A „Zörgős” nem más, mint a csontváz halál. Fel lehet tenni „düddő” kérdést! Jó szavak még a csimota, lasponya, berkenye. Vagy „bekászálódott a kaszás” hozzánk.

                                                                                    Weöres Sándor  (dia.pool.pim.hu)

            
     Izgalmas Csorba Győzőhöz fűződő barátságáról olvasni, meghatóak a Babitsról írottak. Külön örülök, hogy Martyn Ferencről is szólt. Gyűjteményes kiállítását nyitotta meg 1978-ban. Ebből is kitűnik, Weöres nagyon értett a művészethez, nem beszélve arról, hogy kiváló drámaíró is volt, lásd a dráma-kötetben olvasható Octopust. Tévedés, hogy apolitikus volt. Nagyon is jól látta – kénytelen volt -, mi zajlott le a XX. században.

              A soproni múzsa c. köszöntésében olvasható a VÍZÖNTŐ c. kis verse, melynek utolsó versszaka így hangzik:

                                      Alföldi kút, tanya árnyán,

                                   Nem unod egyhelyt szolgálván?

                                - Felhővé tornyosúlok,

                                  Villámlok, a mélybe lehullok. -

      Nemrég feladat volt nekem ez a vers: vajon hogyan elemzem verstanilag? Úgy érzem, sikerült megoldanom. Nem árulom el, mire jutottam, legyen másnak is rejtély.

  *

             Tegnap a Pesti Színházban. Eszenyi rendezésében egy mai témájú angol darab: Simon Stephens Punk Rockja. A valóság mindig megdöbbentő. Nem tudjuk, nem látjuk, nem érezzük a bajt, míg nem robban, amikor már késő. Nyílván az a sok – érthetetlennek tűnő - iskolai mészárlás ihlette meg a szerzőt. A feszültség görcsbe rántja a nézőt. Egyre durvábban tobzódik az erőszak, nincs gát, mindent meg lehet tenni. Érezzük, tragédiának kell történni. Csak nem tudjuk még, hogyan. A főhősnél végül is a szerelmi csalódás okozza a gátszakadást. A szerelem mindent pótolhatott volna. Így marad az üresség, a sivár erőszak, melyet legyőzni reménytelen. Varjú Kálmán nagy alakítása.

            Egy évvel ezelőtt voltunk Angliában. London lenyűgöző volt. Ki gondolta volna, hogy egy év múlva zavargások törnek ki, s a főváros utcáit fosztogató bandák járják, akiknek, úgy tűnik, nincs vesztenivalójuk. Biztosan így érezte William is, a főszereplő (nem Sh.), sőt még hírneves is lehet. A dolog persze nem ilyen egyszerű, ezt érzékelteti a pszichiáter mély csöndje. (Hegedűs D. Géza)

 *

             "Szegény kis Magyarország", hallottam valamikor ezt a szomorú, ugyanakkor józan mondatot. Ugyanis mind két jelző igaz. De annyira nem szegény, hogy ne teremtene urainak tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

                                                     *

             Röpke idézet a Mentés másként c. könyvből: „A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk s olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem olvasója.” (145) 

     Régi emlék: A Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókjába viszem vissza a Varázshegyet. Biztos nem olvastad el, mondta a könyvtáros. Elolvastam, de hogy mennyit értettem belőle, kétséges. Negyedikes (gimnazista) koromban belekezdtem a Doktor Faustusba.

Október 13.

             Röhrig Géza verseit hallgattam a rádióban. Új volt számomra költészete, mintha idegen bolygóra léptem volna, pedig már hét kötete jelent meg. 2000 óta New Yorkban él.    Barátai, tisztelői mondhatták a különös költeményeket, nem szakavatott színészek. Ami a legnagyobb hatást tette rám, a Mit kíván a magyar homeless c. vers. József Attila jut eszembe: ő a Tiszta szívvelben, azt mondta el, mije nincs, Röhrig azt, hogy mit szeretne, mivelhogy semmije sincs.

            Olyan szerepversről van szó, melyben a költő önmagáról is vall, de megjeleníti a valóságnak egy szeletét: a homeless-létet. Különös feszültség van már a címben is: érzékelteti azt a bonyolult összefüggést, mely nemzet és egyén, múlt és jelen között van. S mindezt magyaros ritmusban, újra csak József Attilára kell gondolnom, az Ülni, állni, ölni, halni gondolatritmusa, főnévi igenevei, felező nyolcasai testvéri rokonságban vannak Röhrig soraival:

                              

                                   málha nélkül járni könnyen

                                   ahogy élek megköszönjem

                                   ….

                                   hajat mosni, körmöt vágni

                                   pizsamámat gombolászni

                                   ….

            Végül:

                                   s ha eljön aminek el kell

                                   uniót a Jóistennel

            Végül is milyen vágyakat hordoz magában a magyar homeless? Szeretne teljes emberként élni, jövőt, otthont, családot, biztonságot, hitet.