Amikor 1968-ban először léptem az Alexanderplatz színpadára, 20 éves voltam. Ennek a nevezetes évnek augusztusában könnyű volt az út oda, a visszaút azonban nehéz.
S nem akarom letagadni, hogy tetszett a látvány, a monumentális díszlet. A háborúban halálos sebet kapott Alexen jól mutattak a modern épületek. A Világóra azt sugallta, hogy itt vagy a világ közepén, ez az origó, az itt és mosthoz mérik a távoli országok, földrészek idejét. A fal leomlása után a Potsdamer Platz felhőkarcolói is csodaszámba mentek, - ez már a Nyugat! - de ma már nem hatnak meg. Az idő múlik. Az Alex is egyre kopott, s mára egészen megváltozott.
Persze minden változik. Ahogy Alfred Döblin írta a Berlin, Alexanderplatz c. regényében (1929): „Az Alexanderplatzon vacakolnak, folyton vacakolnak. A Königstrassén – Neue Friedrichstrasse sarok! – le akarják bontani a tetőt a Salamander Cipőáruház fölül, a szomszédos házakat már bontják is. A magasvasút Alexen átvezető íve alatt hallatlanul megnehezítik a közlekedést: új pilléreket építenek be a vasúti híd számára: le lehet látni a szépen kifalazott aknába, ahová beállnak a pillérek … Ki az , aki ott áll az Alexanderplatzon, és lassan emelgeti lábát? A neve Franz Biberkopf, strici, közveszélyes bűnöző, szegény ördög, elveszett ember.” Aki meg akar javulni. De hogyan? „Sohasem vagyunk önmagunktól erősek, csakis önmagunktól azok, van valami mögöttünk.” (Soltész Gáspár fordítása) Neki sikerült.
A 30-as években
Az Alex környékén sok a látnivaló. Például a TV-torony (1969), a Rotes Rathaus (1871, mely a köpenicki városházára emlékeztet és a Nikolaiviertel, Berlin legrégebbi városrésze. Berlin tulajdonképpen két Spree-parti város, Berlin és Cölln egyesüléséből jött létre. Az előbbi a Nikolaikirche köré épült, az utóbbi központja a Petrikirche volt. A Nikolaikirche ma már múzeum. Berlin történetét lehet itt közelebbről megismerni.
Kellemes a séta a középkort idéző negyedben. Rábukkanunk Heinrich Zille szobrára, a Zille-kiállításra és a Zum Nußbaum (A diófához) vendéglőre. Az oromzatos Nußbaumban, Berlin egyik legrégebbi vendéglőjében, mi is vacsoráztunk itt 10 évvel ezelőtt vendéglátónk jóvoltából. (Az épületet 1943-ban lebombázták, de később újra felépítették az eredeti formájában.)
A két világháború között törzsvendég volt itt Heinrich Zille grafikus, festő és fotográfus (1858-1929) és Otto Nagel (1894-1967) szintén festő. Zille formás kis versben is megörökítette az itteni életet:
Im Nußbaum links vom Molkenmarcht,
Da hab‘ ich manche Nacht verschnarcht.
Da malt der Vater Zille.
Der Kellner hat’s Delirium,
Die Wirtin latscht im Hemde um
Die Jäste – die sind knille.
Megpróbálom prózában visszaadni a lényeget: Zille papa sok éjszakát töltött el itt, ha nem aludt (horkolt, szinte hallani), akkor festett. A pincér delíriumban van, a vendéglősnő ingben (?) csoszog. A cimborák mind részegek (knille). Megjegyzem a Berlin, Alexanderplatzban is fontos helyszín a kocsma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése