Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

 

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,/A fájdalom, a koldus gúnya is.”

„Eget ne vívj, mély kutat ne áss…”

(Kosztolányi)

 

     Szerencsés véletlen, hogy Krasznahorkai László új regényének, A magyar nemzet biztonságának a megjelenése egybeesett a Nobel-díj elnyerésével. Úgy gondolom éppen ezért, sokan elolvasták vagy kíváncsiak lettek a korábbira, a Zsömle odavan c. regényre vagy – horribile dictu – a Sátántangóra.

     Azt kell mondanom, hogy az újabb regények könnyebben olvashatóak, s jobban köthetők a hétköznapok valóságához, a mai Magyarországhoz. A magyar nemzet szerethető alkotás. Az egészet áthatja a humor, az irónia, a játékosság. Persze komoly dolgokról lesz szó. Nagyon szépen kezdődik:

     „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket…”

     Ez a szeretet jellemzi legjobban Papp Andrást, a lepkevadászt, a tudóst. A szeretet. A rendszerező, kutató mindent és mindenkit szeret, még azt is, aki megtámadja őt. Ezzel áll szemben a regénybeli Krasznahorkai László bár csodálatosan írja le a kertje végében álló tölgyfát, de aztán őt a természetben lejátszódó folyamatok, az evolúció már rémülettel töltik el. Ő egy nagyhírű, alkotó ember, aki a végső kérdéseken töpreng.

     Adva van tehát két szereplő a regényben. Az egyik dr. Papp András, lepkekutató, a másik a regénybeli Krasznahorkai László, a valóságos író ironikus alakmása. Két teljesen más világ. Közelednek egymáshoz, távolodnak egymástól, s a regény egyik nagy kérdése: lehet-e köztük barátság. A lepkész nagyon aggódik, hogy az író pusztán egy megírandó témát lát benne.

     A mű Papp András történetével kezdődik, akit gyermekkorában kettős sérülés ért. Egyrészt Klippel-Feil szindrómával született, mely a nyakcsigolyák abnormális összenövését jelenti. Látszik is, hogy egy kicsit más, mint a többi ember. Másrészt szülei nem vállalták, így a csepeli nagyszülőkhöz került. A tehetséges fiú itt kezd érdeklődni a lepkék, ill. a pillangók iránt. Ez lett a hivatása később: gyűjtés, a rendszerezés. Fiatal kutatóként komolyabb munkákat is olvasott, pl. Schrödingertől Mi az élet? c. könyvét, s arra jutott, hogy „…az élet keletkezésének, működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösképpen ő soha és semmikor nem fejti meg….”

     Aztán olyan dolgok történnek, melyek sértik Papp András integritását. A nyugalmát több tényező zavarja meg. Az első a támadás a buszon, amikor egy négyfős, fiatalokból álló banda megtámadja. Megverik, megalázzák. A sofőr menti meg. És nem tesz feljelentést, mert megsajnálja a legerőszakosabb fiút, mennyi bántalom érhette őt, míg idáig jutott. De itt nincs vége. Érdekesen bonyolódik a történet tovább.

     Másodikként megjelenik egy Krasznahorkai László nevű író, aki az élet keletkezésére és értelmére vonatkozó kérdésekkel ostromolja. Az ő vívódása lesz a fő motívum. Papp András nem utasítja vissza, sőt később felcsillan benne a remény, hogy talán egy igaz barátra lel Krasznahorkai László személyében. Vágya nem teljesül, pontosabban nem tudjuk, teljesül-e, mert az író nem fejezi be kettejük történetét. A regény nyitott, nem tudjuk, hogy létrejön-e, s ha igen, tartós lesz-e a barátság.

     Harmadikként a hivatal packázásai. Az új vezető helyettes, aki eredetileg parazitológus volt, megbízta a múzeum nemzetstratégiájának a kidolgozásával. Nem tudja kikerülni.

     Ugyanakkor, mint egy rakéta csapódik be a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

     Összességében elmondhatjuk, hogy Papp András lepkész egy valóságos angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Az angyalmotívum a stockholmi beszédben is fő szerepet játszik. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ” fennmaradjon. Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „bár összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette velem, hogy voltaképpen, mit is keresek én nálad ennyire.”  Az ő alakja emeli piedesztálra a jóságot, a tisztaságot, a tisztes szegénységet és a zseniális különcséget egy olyan világban, ahol a jóság nevetség tárgya, a tisztaságot bemocskolják, a szegényeket lenézik, és a különcöket kitaszítják.[i]

     A regénybeli Krasznahorkai viszont más alkat. Megzavarja a nyugalmat. Már a külseje, megjelenése is eltér a szokásostól. Annyira elhanyagolt, hogy ez már a humor kategóriája. Háza rozzant faház, de cikázik a nagyvilágban, míg Papp András mindig ugyanazzal a busszal jár be Csepelről a Természettudományi Múzeumba. Igaz, lepkehálóval bejárja Magyarország tájait. A regénybeli Krasznahorkai kissé diabolikus figura, szóáradatával szinte leteríti a lepketudóst.

     A 4. bevezetésben jelenik meg a regénybeli Krasznahorkai László, s előadja kérdéseit, fantasztikus nagy monológját, s várja a lepkész válaszát.

„… nem érti, miért van az élet, … miért akar az élet ennyire élni, hát, ez van, tanár úr, tárta szét a kezét, ezért jött, azért, hogy megkérdezze, mondaná meg neki, mi ez az őrült hajsza a túlélésért, azt látja mindenhol, mindenütt a földi természetben, tehát abban, amit a saját világunknak hívunk, hogy valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar, és mi sem vagyunk kivételek, ó, nagyon is benne vagyunk nyakig a dologban…”

(…)

„…vegyük a zenét, … a zene is csak egy azokra az érzelmeinkre ható formák közül, amiknek a valódi célja a szaporodásunkra való buzgalom közvetett felkeltése és fenntartása, „alig merem kimondani, mire gondolok, hogy ritmus, ritmus és melódia és melódia és tempó és mindenekelőtt a tempó, mert minden, … minden csak arra szolgál, csak arra késztet minket, hogy fennmaradjunk, hogy utódokat hozzunk létre, hogy felneveljük őket, és aztán elhúzzunk, már megbocsásson a kifejezésért, a nagy semmibe (finomítottam a szóhasználatot)

„… a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást, miközben a művek, amiket alkottam – még hogy remény!, toppant meg hirtelen, egyébre sem valók, mint hogy szórakoztassanak…”

„… még ha ellenkezünk is, az is bele van építve abba a muszájba, amihez muszáj tartanunk magunkat, és amihez akár akarjuk, akár nem, tartani is fogjuk magunkat…”

     „… vigyázat, meg kell szólaljon a vészcsengő, nehogy elhiggyük, hogy fejlődtünk, hogy az élet mindig magasabbra tör meg hasonló ostobaságok”, imígyen szóla a regénybeli Krasznahorkai.

     A regénybeli Krasznahorkai László „úgy érzi, valójában nincs értelme, önmagán túlmutató célja az életnek, hiszen a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció … nincs szabad akarat sem, mert a világon minden – még a zene, az írás is végső soron mind csak arra szolgálnak, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra...”[ii] Az evolúció csődje is benne van a stockholmi beszédben. Ebből következik, mondja most már a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … mert az írással ő is csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.”

     Összegezve azt lehet mondani, hogy a valóságos Krasznahorkai műveinek is egyetlen tárgya a reménytelen metafizikai sóvárgás[iii], ami azt jelenti, hogy keresi az élet értelmét vagy valamiféle megváltót. De csak széthullás van, reményei nem teljesülnek. Nincsen remény, mondta már Vörösmarty (Az emberek, 1846), majd Kafka. S Krasznahorkai Herscht c. regényének is az a mottója, hogy „A remény hiba”.

     Az elhallgatás pedig lázadás, lázadás a körforgás ellen: nem akar részt venni benne. A stockholmi beszédet a lázadás zárja, lázadás az egész ellen.

     Ha abbahagyja az írást, nincs többé kínzó kérdés? A kérdések persze kérdések maradnak, de nem gyötrik tovább őt. Olyanná válik, mint a lepkevadász? Ezt persze nem tudjuk, mivelhogy mint már említettem, nincs lezárva a regény. Nekünk kell továbbgondolni. Nekünk kell válaszolni arra a kérdésre, hogy létrejöhet-e barátság, megvan-e mindkettőben a szeretet. Én úgy érzem, igen, a szeretet keretbe zárja a történetet. A végén előkerül a regénybeli Krasznahorkai kutyája, akiről azt mondja: azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

 

---

[i] Péter Alvarez (Index)

[ii] Kovács Bálint (Hvg)

[iii] Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról

A félkegyelmű és A magyar nemzet biztonsága

 

Két regény

 

     Mi kapcsolja össze a két regényt? Elsősorban Miskin herceg és Papp András jellemének hasonlósága. Közös bennük, hogy nyitottak, a nagyfokú szeretet és a megértés, tudnak segíteni embertársaiknak. Mindketten betegséggel küszködnek: Miskin epilepsziás, Papp Andrásnak Klippel-Feil szindrómája van. Miskin szabadon lebegő, naiv alak, tiszta lap, de a saját ügyében határozatlan. A körülötte kavargó emberraj megőrjíti. Papp András visszahúzódó, szenvedélyének élő tudós, de jobban állja a sarat, mint Miskin. A hozzá forduló regénybeli Krasznahorkai Lászlót nem utasítja vissza, sőt feléled benne a remény, hogy az íróban barátra lel. De később felülkerekedik benne a csalódottság, a félelem és a fájdalom. Hatnak egymásra, miként Miskin is színvallásra késztet mindenkit, akivel csak találkozik.

     A magyar nemzet biztonsága c. regény mottója is Dosztojevszkijre irányítja a figyelmet, s arról szól, hogy gondolatainkat, belső valónkat sosem tudjuk maradéktalanul kifejezni:

     „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész köteteket írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is egy ilyen gondolatát; mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű (Fordította Makai Imre)

     Ez a regénybeli Krasznahorkaira is illik, aki nagy ívű kérdéseivel ostromolja a lepketudóst. Papp András első reakciója: „ ... ez a szegény öregember nem azért jött, hogy valamit kérdezzen tőle, hanem, hogy hátha ő rájön, mi volna a kérdés, amit amaz sem megfogalmazni nem tud, sem beletörődni abba, hogy nem…”

     Szellemes válasza: „… nem akarna megnézni néhány kiváló példányt a legújabb gyűjtésből…”

     S ekkor jönnek végeláthatatlan sorban a lepkék és a pillangók. A lepketudós teljesen más alkat, mint a nagy kérdésekkel vívódó író, aki bevallja, hogy „képtelen érthetően kifejezni magát.” (Ha, ha, ha!) Kezdetben közeledik egymáshoz a két ember, (külön univerzum mind a kettő), kérdés, hogyan végződik a kapcsolatuk.

     Az utolsó előtti fejezetben a regénybeli Krasznahorkai váratlanul nyelvészeti fejtegetésekbe kezd, a kifejezés nehézségeit megindokolandó. Bemutatja az emberi nyelv, a szavak, közelebbről a főnevek kialakulását. A dolog olyképpen történt, hogy a nem létező Isten felmutatott valamit, s Ádám nevet adott neki. (Az Úristennek volt egy kikötése, hogy csak főnevet szabad mondani.) Így kapott nevet elsőnek a sékel (!), aztán a rózsa, a bárány stb. Amikor Ádám már belefáradt a névadásba, azt mondta: elég. Erre az Úr jól fejbe koppintotta, mondván: ez nem főnév. (Ma a tanárt kólintják fejbe.)

     Aztán a regénybeli Krasznahorkai László elmélkedése következik, mely szerint a valóság és a fogalom (a név) „oly messze volt és maradt egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de úgy is mondhatja, hogy olyan messze, mint egy pillangó … a magyar nemzet biztonságától” Innen tehát a cím. Ez a hasonlat azt érzékelteti, hogy milyen messze van egymástól Papp András világa és a politika. Ugyanakkor Dosztojevszkij Miskin szájába adja a Nyugat elleni kirohanásokat! Nem tudjuk, mit gondoljunk a magyar nemzet biztonságáról, de lehet, hogy ez csak egy szólam, mint a Természettudományi Múzeum nemzetstratégiája. Vagy mégse? Olyan jó lenne a magyar nemzetet (nem csak ezt az egyet) biztonságban tudni!

     A regénybeli Krasznahorkai tehát kételkedik a kifejezés hitelességében, valóságosságában, ám ebbe nem törődik bele, hiszen: „a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület, emelte fel a hangját” az író.