Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)
Jegyzetek egy érettségizőnek
„…
a magyar sivárság gazdag képe…”
Illyés Gyula
Ez a Petőfi-vers egy érdekes ellentmondást rejt
magában: monoton, téli táj, ugyanakkor mozgalmas, gazdag, „csak a holland mesterek művészi tökéletességére emlékeztető”
leírás, írja Petőfi-könyvében Illyés Gyula. Majd így folytatja: „Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a
legnagyobb. megrázóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben sincs egy
szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányzanak. Tán ebben a téli hidegben a legvalódibb
a kor és Magyarország.”
A verset 1848 januárjának első napjaiban vetette papírra a költő, s csak
az utókor látja már világosan, hogy épp ebben a pillanatban ért véget a
reformkorszak, melyet Kölcsey,
Vörösmarty neve fémjelez, s hamarosan elkezdődik a forradalmi átalakulás,
majd a szabadságharc.
Művészileg a romantika és a realizmus kettőssége nyomja rá bélyegét a
versre. Népiességével, természetes versbeszédével Petőfi már egy új korszak képviselője.
A cím Petőfi szülőföldjének,
az Alföld egy részének a leírását
ígéri. Számos tájleíró verse hazaszeretetének, szabadságvágyának kifejezése.
Annyiban újak, hogy nem a romantika által kedvelt „vadregényes” tájat állítja
középpontba. A puszta téli képe egy bezárkózott, elmaradott világot sejtet,
ahol szinte nincs is élet, minden a pusztulásra vall. A téli táj bemutatása a „negatív festés” eszközeivel történik.
(Lásd még Berzsenyi A közelítő tél c. versét.)
A szerkesztésben Petőfi
tudatos logikát követ. Az első három versszak - a játékos bevezetés után – a
magasból tekinti át a pusztát. A középső három versszak az emberi világot
mutatja be. A befejezés a hóvihar kialakulását, az ember (betyár) esendőségét,
veszélyeztetettségét jelzi. A végén a vörösen lebukó nap képe a francia
forradalomra utal.
A negatív festés azt jelenti,
hogy egyszerre látjuk a nyári és a téli tájat, s halljuk az elmúlt nyár kolompját,
a pásztorsípot, a dalos madarakat, a prücsök énekét és a jelen dermesztő
némaságát. Jellemző költői eszköz a metafora: az ősz gondatlan rossz gazda.
Ehhez kapcsolódnak a megszemélyesítések is. A harmadik versszak csupa hasonlat.
A negyedik és az ötödik versszak a mozdulatlanságot, a lassú mozgást
érzékelteti. Veres Péter, a szegényparaszti
sorból lett író, Petőfi realizmusát
dicséri:
„Leveles
dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a
csizmaszárábul
Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres a jászol?"
„Lehet ezt egyszerűbben,
tömörebben, érzékletesebben leírni? - mondta. Érződött, hogy (Veres) saját
élményét idézi, teljesen azonosul Petőfi szavaival.” (Tüskés Tibor)
Az utolsó három versszak azonban dinamikus: a természeti erők, a szelek
és a viharok kavargását látjuk. A szikrázó harag az elfojtott indulatokra
utalnak. A betyár alakja az ember esendőségét, az élet veszélyeztetettségét
jelzi. A verszárlat egyértelmű politikai többletjelentőséggel bír. A lemenő
napot a kiűzött királyhoz hasonlítja, az utolsó sor egyenesen a francia
forradalom véres eseményeire utal.
Verselése hangsúlyos: felező tizenkettes. A félbevágott harmadik és a
negyedik sor is hozzájárul a vers
mozgalmasságához.
