Carver

 2013. 05. 15.

Munch: Önarckép, en.wikipedia.org

I.    

     A folyóiratok mostanában sokat foglalkoznak Raymond Carver novelláival. A Kezdők (Magvető, 2010, ford. Barabás András) c. kötetben a Futó viszony az első novella, melyben nem szerepel az alkohol. Abszolút hétköznapi történetek, melyek rosszul végződnek. Lelki elsivárosodás, vergődés, önsorsrontás, de a művész pecsétje rajta. Jó a fiú lélekrajza is, de az apa vallomása is: egyszer el kell mondanunk mindent, de az egésznek a kerete, a helyszín leírása, a háttér elválaszthatatlan kettejük titkos drámájától.

     Carver mindig másként írja ugyanazt. Nem ismertem eddig ezt az írót, akit joggal az amerikai Csehovnak neveznek. Oly sok tehetséges ember van…

                                                                     *

     Carver-idézetek: „Két dolog mindenesetre biztos: 1. az embereket már nem izgatja, mi történik másokkal; és 2. már semmi sem okoz nagy durranást.”

     „A múlt bizonytalan. Mintha fátyol borítaná azokat a korai esztendőket. Nem lehetek biztos benne, hogy amire úgy emlékezem, megtörtént velem, az valóban meg is történt.”

     „A jövőt pedig nem képes maga elé képzelni. Mikor a jövőre gondol, mosolyog, mintha valami titkot őrizne.”

                                                                *
II.

     Carver Befognád, ha szépen kérlek? c. kötete kapcsán, (Műveinek 2. kötete, Magvető, 2011. ford. Barabás András), a múltkor azt írtam, hogy Carver történetei rosszul végződnek. Helyesbítenem kell: nem fejeződnek be, töredékesek, nincsenek lekerekítve, hiszen csak állapotok. A hősöket hatalmukba keríti a szorongás. Az író nagyon jól meg tudja teremteni a szorongás atmoszféráját. Sokszor nem tudjuk az okot, ám elindul a lelki történések sora.

                                                             *

     Fontos a természetbe ágyazottság. Elfelejtjük lassan, mi az erdő, fa, bokor, vadcsapás, vadászat.

                                                            *

     Nincs biztos tudásunk semmiről. Nem filozófiai kérdés ez, hanem nagyon is mindennapi, igaz-e, amit a jó barát mond, amit én mondok, valóság-e. Nem tudni, ami mozgat, átváltoztat, miből fakad.

     Az idő múlásával minden rejtélyesen átalakul, ellentétébe fordul, „… képtelen változások” esnek meg az emberrel, holott mindenki véglegesen szeretne berendezkedni valahol. Csakhogy „… valami főgonosz szorongatja a világot, s annak egy kis tér is elég, egyetlen szűk rés.”
                                                                             (2011. december)

                                                             *
III.

     Kétségtelenül Carver műveinek 3. kötete (Magvető, 2011. ford. Barabás András), a Katedrális érettebbnek tűnik, mint az előző kettő. Tizenkét remek novella. Mind reménytelenséget, kilátástalanságot fogalmaz meg. Ha van társad, akkor az ő világát, "történelmét" is magadénak tudhatod. A társtalan azonban így beszél: "... engem elhagyott a történelem. Vagy hogy mostantól történelemnélküliként kell élnem." Igen, ezek a hősök kívülre kerülnek a történelmen. A múltjuk ködfoltjai talán fellelhetők itt-ott, de jövőjük nincs.
      Apró fénysugarak azonban felcsillannak. (A nyomasztó világban minden jó jelnek örülni kell!) Roxy, az egykori kéményseprőnő megcsókolja a főhőst, s ez szerencsét szokott hozni. (Honnan hívsz?) Carlyle-t és a gyerekeket nemcsak a felesége hagyja ott, hanem Websterék is, akik olyan segítőkész emberek.  Messzire költöznek - de egyáltalán léteznek!

     Végül a Katedrális. Nem sok jót ígér a vak emberrel való találkozás, akinek a fogyatékossága bizony nyomasztó lehet. Mégis ennek ellenére lelki épsége, nyitottsága, türelme vezet odáig, hogy az idegenkedő főhőssel közösen egy katedrális rajzolásába kezdenek, hogy a vak embernek is fogalma legyen arról, milyen is egy katedrális. Eleinte picit ügyetlenül, később szinte mámorosan. Lehet, hogy ez az ötlet később valódi "alkotásnak" a csírája lesz. Mindenesetre Carver felvillantja ezt a lehetőséget.

                                               (2013. május)