2013. 006. 29.
Sebastian Haffner (1907-1999) Berlinben
született, jogi tanulmányokat folytatott, majd 1938-ban Angliába
emigrált. Itt kezdte írni az Egy német történetét. A háború után
(1954) visszatért Németországba, s jelentős újságírói tevékenységet
fejtett ki. Az Egy német története 2000-ben, halála után jelent meg. A
mű élményszerűen vázolja fel a német történelmet a XX. század első felében,
különös tekintettel a fasizmusra.
„A porosz
puritanizmus találta fel a probléma-megközelítés sajátosan német módját, mely
így hangzik: Magánemberként az a véleményem, hogy… hivatalnokként viszont azt
kell mondanom, hogy… (121)
„Mialatt tehát mi moseli
bort kortyolgatva (…) fecsegtünk, lángolt a Reichstag, és a szerencsétlen van
der Lubbe minden lehetséges irattal felszerelve ott gubbasztott az égő
épületben., Hitler pedig mint a wagneri tűzvarázs Wotanja így mennydörgött: „Ha
ezt a kommunisták tették, amiről meg vagyok győződve, akkor az Úristen
irgalmazzon nekik!” Minderről nekünk sejtelmünk sem volt, a rádiót nem
kapcsoltuk be, és amikor éjfél körül elbúcsúztunk vendéglátónktól, a
rohamrendőrök már javában rángatták ki ágyukból áldozataikat, és állították
össze a bámulatos gyorsasággal felépített koncentrációs táborok számára az első
szállítmányt: baloldali képviselőket, írókat, a nácik szemében nemkívánatos
orvosokat, tisztviselőket, ügyvédeket.” (145-146)…
„Csak az a különös,
hogy éppen a Reichstag miatt bőszültek fel ennyire a nácik, hiszen eddig csak
dumabudinak nevezték, most pedig egyszerre a szentek szentjének
megszentségtelenítéséről beszélnek.” (147)
„A giccsparádé
csúcspontját az áruló Hindenburg és Hitler ’potsdami kézfogása Jelentette nagy
Frigyes sírjánál. Hitler szokásból itt is hűséget esküdött valaminek, amit
további attrakciók tettek még ünnepélyesebbé: harangzúgás, templomi bevonulás,
katonai díszszemle, leereszkedett kardok, zászlólengető gyerekek, fáklyásmenet…
Feltehetőleg nem véletlenül voltak ezek a rendezvények ilyen pusztítóan üresek és tartalmatlanok. A népnek meg kellett tanulnia, hogy akkor is lelkendezést és ujjongást követelnek tőle, ha erre semmi oka.” (158)
„És ha szabad
általánosítanom, a Németországban manapság zajló folyamatok egyik legjellemzőbb
vonása, hogy nincsenek vállalkozók hős és a mártír szerepére, az élet az éber
lét és a narkózis határán zajlik, és minden szörnyűség és rettenet csak
bágyadt, erőtlen érzelmeket vált ki a legtöbbekből.” (192)
„Éppen ekkortájt
bukkantam rá Stendhalnak egy veszélyes és tetszetősen kétértelmű mondására,
amelyben az 1814 utáni restauráció éveiben követendő magatartás elvét
fogalmazza meg. A restaurációt Stendhal ugyanúgy a ’szennybe való
alámerülésnek’ tekintette, mint én 1933 tavaszát. Csak egyvalami maradt immár,
amire törekednünk érdemes, írja Stendhal, ’az Én szentségének és tisztaságának
megőrzése’. Szentség és tisztaság! Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nemcsak
az aktív közreműködéstől kell tartózkodnunk, hanem az undor és a gyűlölet
torzító hatásától is, minden külső behatástól és az azokra való reagálástól.
Fordíts hátat a külső világnak, húzódj vissza otthonod legbelső zugába, és
tartsd magadtól távol a dögvészt, mert csak így tudod megőrizni – a régiekkel
szólva – lelked halhatatlanságát!” (250-251)
Most olvastam – szinte
rendeltetésszerűen - a könyv „párdarabját", Vaszilij Grosszman
Panta rhei c. könyvét is, mely viszont a szovjet rendszert mutatja be.
Mindkét alkotás alapmű.
