Haffner: Egy német története

2013. 006. 29.

     Sebastian Haffner (1907-1999) Berlinben született, jogi tanulmányokat folytatott, majd 1938-ban Angliába emigrált. Itt kezdte írni az Egy német történetét. A háború után (1954) visszatért Németországba, s jelentős újságírói tevékenységet fejtett ki. Az Egy német története 2000-ben, halála után jelent meg. A mű élményszerűen vázolja fel a német történelmet a XX. század első felében, különös tekintettel a fasizmusra.

     „A porosz puritanizmus találta fel a probléma-megközelítés sajátosan német módját, mely így hangzik: Magánemberként az a véleményem, hogy… hivatalnokként viszont azt kell mondanom, hogy… (121)

     „Mialatt tehát mi moseli bort kortyolgatva (…) fecsegtünk, lángolt a Reichstag, és a szerencsétlen van der Lubbe minden lehetséges irattal felszerelve ott gubbasztott az égő épületben., Hitler pedig mint a wagneri tűzvarázs Wotanja így mennydörgött: „Ha ezt a kommunisták tették, amiről meg vagyok győződve, akkor az Úristen irgalmazzon nekik!” Minderről nekünk sejtelmünk sem volt, a rádiót nem kapcsoltuk be, és amikor éjfél körül elbúcsúztunk vendéglátónktól, a rohamrendőrök már javában rángatták ki ágyukból áldozataikat, és állították össze a bámulatos gyorsasággal felépített koncentrációs táborok számára az első szállítmányt: baloldali képviselőket, írókat, a nácik szemében nemkívánatos orvosokat, tisztviselőket, ügyvédeket.” (145-146)…

     „Csak az a különös, hogy éppen a Reichstag miatt bőszültek fel ennyire a nácik, hiszen eddig csak dumabudinak nevezték, most pedig egyszerre a szentek szentjének megszentségtelenítéséről beszélnek.” (147)

     „A giccsparádé csúcspontját az áruló Hindenburg és Hitler ’potsdami kézfogása Jelentette nagy Frigyes sírjánál. Hitler szokásból itt is hűséget esküdött valaminek, amit további attrakciók tettek még ünnepélyesebbé: harangzúgás, templomi bevonulás, katonai díszszemle, leereszkedett kardok, zászlólengető gyerekek, fáklyásmenet…

     Feltehetőleg nem véletlenül voltak ezek a rendezvények ilyen pusztítóan üresek és tartalmatlanok. A népnek meg kellett tanulnia, hogy akkor is lelkendezést és ujjongást követelnek tőle, ha erre semmi oka.” (158)

     „És ha szabad általánosítanom, a Németországban manapság zajló folyamatok egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek vállalkozók hős és a mártír szerepére, az élet az éber lét és a narkózis határán zajlik, és minden szörnyűség és rettenet csak bágyadt, erőtlen érzelmeket vált ki a legtöbbekből.” (192)

     „Éppen ekkortájt bukkantam rá Stendhalnak egy veszélyes és tetszetősen kétértelmű mondására, amelyben az 1814 utáni restauráció éveiben követendő magatartás elvét fogalmazza meg. A restaurációt Stendhal ugyanúgy a ’szennybe való alámerülésnek’ tekintette, mint én 1933 tavaszát. Csak egyvalami maradt immár, amire törekednünk érdemes, írja Stendhal, ’az Én szentségének és tisztaságának megőrzése’. Szentség és tisztaság! Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nemcsak az aktív közreműködéstől kell tartózkodnunk, hanem az undor és a gyűlölet torzító hatásától is, minden külső behatástól és az azokra való reagálástól. Fordíts hátat a külső világnak, húzódj vissza otthonod legbelső zugába, és tartsd magadtól távol a dögvészt, mert csak így tudod megőrizni – a régiekkel szólva – lelked halhatatlanságát!” (250-251)

     Most olvastam – szinte rendeltetésszerűen - a könyv „párdarabját", Vaszilij Grosszman Panta rhei c. könyvét is, mely viszont a szovjet rendszert mutatja be. Mindkét alkotás alapmű.