Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában

      

Naipaul, 2016, en.wikipedia.org

     Afrikáról mostanában nem olvastam összefoglaló értékelést. Bár az okos, hozzáértő emberek nyilván megírták - kisebb vagy nagyobb terjedelemben -, hogy mit kell tudni erről a földrészről. Csupán annyi jut el egy olyan napról napra élő emberhez, mint én, hogy Afrika sokaknak mint a civilizációnkat fenyegető rém jelenik meg.

     Valójában csak az irodalom képes valamelyest közel hozni Afrika valóságos életét. Például Marie NDiaye könyve, a Három erős nő (2009). Naipaul alkotása, A nagy folyó kanyarulatában (1979) sokkal korábbi: a gyarmatbirodalom felbomlása utáni időszakot mutatja be. Amikor eljött a szabadság pillanata. Nem kétséges azonban, hogy A nagy folyó… a kiábrándulás története. Egyrészt a korábbi gyarmat sohasem tud teljesen önálló lenni (miért is lenne ez a célja?), másrészt egyes országokban félelmetes diktatúrák alakultak ki.

     Korábban a fejlődés bűvöletében éltünk. Abban hittünk, hogy a történelem folyama csak előrehalad – a beteljesülésig. De van visszafejlődés. Ez az igazi dráma.

     Érdemes lenne most elolvasni Gide Kongói utazás c. könyvét (1927), s összevetni Naipaul vagy NDiaye látleleteivel. Közbevetőleg: Illyés Gyula is megemlékezik a Gide nyújtotta döbbenetes képről. Ő maga a Puszták népében örökítette meg: „hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában. (…) Állíthatom, André Gide-nek nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon, úgy felháborított, megrázott. És rögtön feladatra sarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam.” (Iránytűvel, 2. 643. old. a Puszták népe megjelenésének ideje: 1936)

     Naipaul még kalandosabb úton jutott el Afrikába. Trinidadban született 1932-ben. Nagyapja Indiából vándorolt erre a Karib-tengeri szigetre, mely előbb spanyol, majd angol gyarmat volt. Függetlenségét 1962-ben nyerte el. (Tobago is hozzá tartozik, de külön sziget.)

     Naipaul útja először Angliába vezetett: 1950-től kezdve ösztöndíjjal Oxfordban tanult. Rövid újságíróskodás után regényeket, útleírásokat adott ki. Majd bejárta szinte az egész világot, nem utolsó sorban Indiát és Afrika több országát. Az iszlám forradalom után természetesen Iránban is járt, s éles kritikát fogalmazott meg a radikális iszlámmal szemben. Munkásságát 2001-ben Nobel-díjjal jutalmazták.

     A nagy folyó kanyarulatában c. könyve 1979-ben jelent meg, magyarul 1983 adta ki az Európa Kiadó Gy. Horváth László fordításában, Bart István utószavával.

     A regényt kritikusai a gyarmatosítás utáni korszak első nagy, összefoglaló regényének tekintették. Főhőse Szelim, a kelet-afrikai származású hindu, aki kereskedőként próbál boldogulni a nagy folyó kanyarulatánál fekvő városban, de a véres polgárháború, a „nagy ember” diktatúrája, a mindenkit megfojtó államosítás mindent tönkre tesz. Szelim megjárja a börtönt is. Pártfogója, a főbiztosnak kinevezett Ferdinand ezt tanácsolja: „El kell menned innen. Azonnal. Nincs már itt semmi keresnivalód. Börtönbe csuktak. Ilyesmi eddig nem történt meg. Tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy újra megteszik. És én nem leszek mindig itt, hogy kihozzalak. (…) A börtönben nem csináltak veled semmit. De csak azért, mert nem jutott eszükbe. De egy nap majd téged is ütlegelni fognak, és rájönnek, hogy te ugyanolyan vagy, mint mindenki, és akkor szörnyű dolgok fognak történni veled. (…) Ne hidd, hogy csak neked rossz. Mindenkinek rossz. (…) A pokolba tartunk, és ezt mindenki a csontjaiban érzi.”

     Mégis a legmeghökkentőbb Ferdinand álma, mely talán azzal függ össze, hogy várják az Elnök látogatását: „Reggel hétkor kivégzésre fog sor kerülni. Ezért gyülekezünk. Végig fogjuk nézni a kivégzést. Közülünk fognak kivégezni valakit, de ő ezt még nem tudja.”