A stockholmi beszéd és az új regény

 

                                                                                Marjai János, MTI (2016)

                                        Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

     Elképesztő az a gondolatgazdagság és a megformálás esztétikai minősége, mely erre a műre jellemző. A jellemábrázolás is kifogástalan, főleg ami Papp Andrást illeti, mert ott teljes képet kapunk a gyermekkortól kezdve az íróval történő találkozásig. S beszűrődnek a jelenkor olyan jelenségei, melyektől mindannyian félünk: a kiszolgáltatottság, az erőszak, és a háború. S természetesen fontos a regénybeli Krasznahorkai vívódása: írni vagy nem írni, ez itt a kérdés.

     A Nobel-díj átadása előtti, három részes beszédét hallgatva, megvilágosodott előttem, hogy a valóságos Krasznahorkai éppen most vázolja fel a regény fő témáit. Az első az angyalokról szól, s Papp András lepkész éppen ilyen angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ fennmaradjon.” Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette, hogy voltaképpen, mit is keresek én.”

     A stockholmi beszéd második része az evolúció csúcspontját elérő ember vívmányairól szól, ide idézve a legnagyobb művészeket, Leonardót és Bachot is, ám sejtetve a hanyatlást és a bekövetkező pusztulást. A regényben is nagy szerepet kap az az elmélkedés, hogy vajon mit jelent az evolúció. A feltett kérdések a mi kérdéseink is lehetnének. Nevezetesen miért van élet, miért akar az élet ennyire élni? Több fejezeten keresztül gyűrűző, fantasztikus monológ. Fontos, sodró lendületű kérdések sora. Minden csak arra szolgál, hogy utódokat hozzunk létre, felneveljük őket, s utána elhúzzunk a semmibe?! A tudomány, a történelem, a művészet, a gazdaság is be van építve a muszájba? Babits is végiggondolta ezt az Esti kérdésben.

      A regénybeli Krasznahorkai úgy érzi, „nincs önmagán túlmutató értelme az életnek, hisz a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció.”[i] Nincs szabad akarat sem. Minden, a művészet is, arra szolgál, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra. Ebből következik, hogy a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … eddig az írással csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.” (Kovács Bálint, Hvg)

     S ez már átvezet minket a stockholmi beszéd utolsó gondolatáig, a lázadásig. Emlékeztek a hajléktalan és a rendőr jelenetére? Ha a regénybeli Krasznahorkai abbahagyja az írást, azaz nem akar részt venni a körforgásban, vagyis nem „segíti tovább” az evolúciót, akkor az nem más, mint maga a lázadás az egész ellen.

     Én így értelmezem a regényt. Lehet, hogy másnak mást mond. Egyébiránt nem kell megijedni a sok fejtegetéstől meg a sok lepkétől és pillangótól. Az egész könyvet áthatja a humor és az önirónia. Gondoljunk csak a regénybeli Krasznahorkai Lászlóra.

     Előkerül természetesen a kutya is. A regénybeli Krasznahorkai László nincs teljesen egyedül. Az első lepkevadászatról azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

     S talán barátként társul hozzá a lepkevadász. 

---

                                 [i]   Kovács Bálint, HVG

Krasznahorkai László: Zsömle odavan

 

                                                                                  

     A friss Nobel-díjas Krasznahorkai László első regényét 1985-ben olvastam. Ha lefordítjuk a címét, Sátántangó, ez magyarul haláltánc. Kezdetben csupán Magyarországra vonatkozott a végítélet, majd egyetemessé vált. Az ellenállás melankóliájában (1989) azonban így ír: "Az emberek (...) földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás ... teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul..."

     Persze ez nem újdonság. Hogyan jellemezte Ady Magyarországot? „Sivatag, lárma, durva kezek … a lélek temetője … ez itt a láp világa. Szürke, silány, szegény világ…” Csak az első kötetéből. Mit mondott Vörösmarty: az ember sárkányfog-vetemény. Nem akarom tovább sorolni.

     Azonban Krasznahorkai már eljutott oda, hogy nevetve, szatirikusan is tudja ábrázolni a magyarság helyzetét, pl. a Báró Wenckheim hazatér c. (2016) regényében, ill. a Zsömle odavan (2024) címűben. Finom megoldás, hogy a bírálatot Kada Józsi bácsi szájába adja: az önpusztítás pokoli bugyrába zuhan a Szent Magyar Haza (119 old.), „csak a vak és süket nem látja és hallja, hogy ez az ország a végpusztulásba rohan.” (208) Ezzel tompítja a kritika élét: nem kell nagyon komolyan venni őt és szélsőjobbos társait. (Miközben a hivatal nagyon is komolyan veszi őket.) Kada József becsületes, szeretetreméltó ember. Ő lenne a megváltó? A valóság sokkal erősebb az ő képzelgéseinél. Abban a téveszmében szenved, hogy itt neki szerepet osztanak. (Nem, sem mint királynak, sem mint egyszerű embernek.)

     Most villan be, hogy volt már a világirodalomban olyan kisember, aki nagy valakinek képzelte magát. Popriscsin Gogol az Egy őrült naplója c. elbeszélésében -  tükröt tartva az orosz világnak. Gogol koncentráltabban, drámaiabban mutatja az összeütközést a valóság és Popriscsin valósága között. (Emlékszünk még Darvas Iván alakítására?) Mind a két mű vége szívszorító.