.jpg)
A legfontosabb a
regényben az, amit az író nem mond ki.
Elképesztő az a gondolatgazdagság és a megformálás esztétikai minősége, mely erre a műre jellemző. A jellemábrázolás is kifogástalan, főleg ami Papp Andrást illeti, mert ott teljes képet kapunk a gyermekkortól kezdve az íróval történő találkozásig. S beszűrődnek a jelenkor olyan jelenségei, melyektől mindannyian félünk: a kiszolgáltatottság, az erőszak, és a háború. S természetesen fontos a regénybeli Krasznahorkai vívódása: írni vagy nem írni, ez itt a kérdés.
A Nobel-díj átadása előtti, három részes beszédét hallgatva,
megvilágosodott előttem, hogy a valóságos
Krasznahorkai éppen most vázolja fel a regény fő témáit. Az első az
angyalokról szól, s Papp András
lepkész éppen ilyen angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy
angyalok, de tudnak segíteni. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a
fontos, hogy „egy józan és ezért
egyensúlyban levő világ fennmaradjon.” Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te
körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette, hogy
voltaképpen, mit is keresek én.”
A stockholmi beszéd második része az evolúció csúcspontját elérő ember vívmányairól szól, ide idézve a legnagyobb művészeket, Leonardót és Bachot is, ám sejtetve a hanyatlást és a bekövetkező pusztulást. A regényben is nagy szerepet kap az az elmélkedés, hogy vajon mit jelent az evolúció. A feltett kérdések a mi kérdéseink is lehetnének. Nevezetesen miért van élet, miért akar az élet ennyire élni? Fantasztikus monológ. Fontos, sodró lendületű kérdések sora következik. Minden csak arra szolgál, hogy utódokat hozzunk létre, felneveljük őket, s utána elhúzzunk a semmibe?! A tudomány, a történelem, a művészet, a gazdaság is be van építve a muszájba? Babits is végiggondolta ezt az Esti kérdésben.
A regénybeli
Krasznahorkai úgy érzi, „nincs önmagán túlmutató értelme az életnek,
hisz a világon minden csak az aktuális
körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok,
így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció.”[i]
Nincs szabad akarat sem. Minden, a művészet is, arra szolgál, hogy fenntartsák
az élőlények kedvét a szaporodásra. Ebből következik, hogy a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni,
befejezni … eddig az írással csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott,
nincs több, elkelt, emberek.”
S ez már átvezet minket a
stockholmi beszéd utolsó gondolatáig, a lázadásig. Emlékeztek a hajléktalan és
a rendőr jelenetére? Ha a regénybeli
Krasznahorkai abbahagyja az írást, azaz nem akar részt venni a körforgásban,
vagyis nem „segíti tovább” az evolúciót, akkor az nem más, mint maga a lázadás
az egész ellen.
Én így értelmezem a regényt.
Lehet, hogy másnak mást mond. Egyébiránt nem kell megijedni a sok fejtegetéstől
meg a sok lepkétől és pillangótól. Az egész könyvet áthatja a humor és az
önirónia. Gondoljunk csak a regénybeli
Krasznahorkai Lászlóra.
Előkerül természetesen a
kutya is. A regénybeli Krasznahorkai
László nincs teljesen egyedül. Az első lepkevadászatról azért sietett haza,
mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki
őt a világon egyedül szereti.”
S talán barátként társul hozzá a lepkevadász.
