2016. 02. 10.
2015-ben volt Cseres Tibor születésének 100. évfordulója. Csöndesen
múlt el, pedig Cseres megérdemelte volna, hogy egy kis fény vetüljön
munkásságára. Bár az Írószövetség megemlékezett róla: nehéz időkben, 1987-től 1989-ig elnöke volt.
Gyergyóremetén született. Emlékműve 1995-től hirdeti ezt. Legismertebb regénye a Hideg napok (1964), melyből 1966-ban Kovács András forgatott filmet. (Megtekinthető a youtube-on.) Erdély történelméről is több könyvet tett közzé.
Ami a Hideg napokat illeti, Cseres
képes volt 140 oldalba sűríteni azt a hihetetlen, sokrétű és
szerteágazó történetet, melyet újvidéki vérengzésnek nevezünk. (A
bevonulástól kezdve /1941/ sok minden történt. Történetírásunk már
kellőképpen feltérképezte az eseményeket.)
Az író legfőképpen arra a három napra koncentrált, amely
elképzelhetetlen szenvedést okozott a város lakóinak, ill. azoknak, akik
mit sem sejtve, vonattal érkeztek ide. Menekülni nem lehetett. A
katonák elzárták a várost a külvilágtól, elvágva még a
telefonvezetékeket is, csakhogy zavartalanul gyilkoljanak, raboljanak.
A parancsot erre Feketehalmy kegyelmes úr adta meg:
„A kegyelmes úr mondatai úgy röpködtek a fejünk fölött, mint valami
véres-görbe kard, amely a terem mélyéből minduntalan visszaröpült az ő
markába, hogy megint elhajíthassa. Közben a kezével is magyarázott, s
hol ököllel fenyegetett, hol meg ujjait meresztgette: csakugyan nem
tudhatta az ember, különösen ott hátul, ahol én álltam – vajon a
szájából vagy a markából röppen a mondatokra szeletelt éles hang.
- Nem vagyok megelégedve az eredménnyel! Az ellenség idemenekült, a
városba! Az ellenség itt rejtőzik a város házaiban, és szemünkbe röhög!
Vagy ami még rosszabb ránk nézve, és még szégyenteljesebb: a markába
röhög, amikor nyomorult, néhány soros, hamis igazolványát honvéd és
csendőr közegünk orra alá tolja! Szégyen és gyalázat! Hát nincs, aki
megtorolja a kiontott vért? Ez a lagymatag, katonátlan magatartás a
harcképzés teljes csődjét mutatja! Ezzel torkig vagyok! Ezt a
tehetetlenséget, ezt a gyáva magatartást nem fogom tűrni! Harcot akarok!
Célom a megtorlás! Az ellenség teljes megsemmisítése!” (Tarpataki beszámolója, 60. old.)
Persze először kis búvópatakban jelentkezik az indulat, s az
előítéleteken kívül a mesterségesen gerjesztett félelem motiválja:
bármikor lelőhetnek.
A regény azért tűnik hitelesnek, mindamellett, hogy Cseres húsz évig készült a megírására, mert a „résztvevők”, Büky, Szabó, Pozdor, Tarpataki, „tudatán szűri át újra az időt.” Egy cellában ülnek összezárva, talán 1943-ban. A megtorlás, melyre Tarpataki utal halványan az utolsó fejezetben, még nem következett be. (Cseres ezt is megírja a Vérbosszú Bácskában c. művében, 1991)
Mind a négyen elmondják saját történetüket, melyek egymásba ékelődnek. Cseres
a szerkesztés nagy művésze. Semmit sem ír le véletlenül. Minden
mozzanatnak jelentősége van. Mind a négy szereplő, vérmérsékletének
megfelelően, úgy érzi, el kell mondania a titkot, még ha belehal is.
Szabó tizedes a Dorner-rajból még a szavaival is ölni akar, kiszakad belőle, hogyan csinálták… Így tudja meg Büky,
hogyan halt meg a felesége. S a gyáva, tehetetlen, csupán a parancsot
követő tiszt elszánja magát, és vasalt bakancsával bezúzza Szabó fejét. De vajon csak a „büdös baka” a bűnös? Az elegáns tiszt, aki a meleg irodában írja jelentéseit, ártatlan?
Pozdor
zászlós ki akar maradni az egészből. Úgy tervezi, hogy jót kártyázik
majd a búvóhelyén. Nem sikerült. A „foglyokat” kell szállítania a Duna-partra.
Tarpataki
kilóg a sorból. Népdalokat énekel, érdeklődik más népek kultúrája
iránt. Sőt embereket ment, még a parancsot is megtagadja. Itt kell
beletanulnia a szokatlan „mesterségbe”, a pályaudvaron. Ide érkezik egy
csomó „gyanús” ember. Az első lépés a kiválogatás, a szelekció. Aztán
legnagyobb megdöbbenésére azt veszi észre, hogy mindenkit gyanúsnak
kellene minősítenie. Ha szerb vagy zsidó, az ártatlan kofától kezdve,
mindenki rajta van Feketehalmy képzeletbeli listáján.
Az áldozatok száma 3309 fő. 1944-45 telén az eddig helytállónak
tekintett becslések szerint 30-50000 volt a magyar áldozatok száma. (mult-kor)
Egy másik alkalommal fogom folytatni történelmünk (és regényeink)
felfedezését. A szűk jelenből olykor kilépünk, s évtizedeket ugrunk
vissza, mintha lehetne változtatni valamit.
(Cseres Tibor: Hideg napok – Vérbosszú Bácskában, Lazi Kiadó, 2014)
