2014. 11. 29.
Pernye András
mondta egyszer, hogy zeneművet ne hallgassunk technikai eszköz segítségével
(pl. rádió vagy lemez). Ott kell lenni, ahol – minden közvetítés nélkül –
látod, hallod a művészt, minden kis rezdülését, megérzed zaklatottságát vagy
jókedvét.
Prokofjev I. zongoraversenyét 1911-ben komponálta. Az ősbemutatóján (1912. júl. 15.) maga a zeneszerző ült a zongoránál.
A mű három részre osztható:
1. Allegro brioso (erőteljes gyorsasággal) 00.00
2. Andante assai (lépkedve, assai=nagyon) 07.20
3. Allegro scherzando (tréfás/játékos gyorsasággal) 11.32
Prokofjev
önéletrajzában így jellemzi alkotását: „Az I. zongoraverseny volt talán az első többé-kevésbé érett
alkotásom, mind koncepció, mind kivitel szempontjából. A koncepciót elsősorban
a zongora és a zenekar számtalan kombinációja teszi érdekessé, másodsorban
pedig a forma. Szonáta formájú Allegro: az expozíció és az egész mű végén
megismételt bevezetés, a kidolgozás elé iktatott rövid Andante, Scherzo formájú
kidolgozási rész, és kádenciával kezdődő visszatérés.” (Önéletrajz
és írások, Zeneműkiadó, 1962, 28. o.) Annyit tennék hozzá, hogy a bevezetés az
első rész végén is megismétlődik.
H. A. Brockhaus a stílus felől közelítette meg a
művet: legfőbb jellegzetessége az egytételes forma. Ünnepélyes akkordokkal
kezdődik, s az egész kompozíció az ismétlődő, ünnepélyes kezdetre és ennek az
ellentétére, a hol groteszk-fantasztikus, hol álomszerű-elégikus vonásokra
épül.
November 21-én a MÜPÁ-ban
Andrej
Gavrilov (1955) játszotta a művet a Pannon Filharmonikusok
és Bogányi
Tibor közreműködésével. Fantasztikus előadás volt. Gavrilov
szinte eggyé vált Prokofjev alkotásával, sőt mintha megsokszorozta
volna annak lendületét, dinamikáját. Megmutatta szédítő mélységét, drámaiságát.
Az a változat, melyet itt és most meghalgatható,
Martha
Angerich (1941) interpretációja. Ő is káprázatosan játszik, de
ő felül is tud emelkedni rajta. „Kidugja fejét” a zene mélyáramából, s
mosolyogva konstatálja, hogy a zenekar karmesterével együtt híven követi őt.
