A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I. zongoraverseny. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I. zongoraverseny. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. január 21., szombat

Prokofjev: I. zongoraveseny



2014. 11. 29.

     Pernye András mondta egyszer, hogy zeneművet ne hallgassunk technikai eszköz segítségével (pl. rádió vagy lemez). Ott kell lenni, ahol – minden közvetítés nélkül – látod, hallod a művészt, minden kis rezdülését, megérzed zaklatottságát vagy jókedvét.

      Prokofjev I. zongoraversenyét 1911-ben komponálta. Az ősbemutatóján (1912. júl. 15.) maga a zeneszerző ült a zongoránál.
         
          A mű három részre osztható:
     1. Allegro brioso (erőteljes gyorsasággal) 00.00
     2. Andante assai (lépkedve, assai=nagyon) 07.20
     3. Allegro scherzando (tréfás/játékos gyorsasággal) 11.32


      Prokofjev önéletrajzában így jellemzi alkotását: „Az I. zongoraverseny volt talán az első többé-kevésbé érett alkotásom, mind koncepció, mind kivitel szempontjából. A koncepciót elsősorban a zongora és a zenekar számtalan kombinációja teszi érdekessé, másodsorban pedig a forma. Szonáta formájú Allegro: az expozíció és az egész mű végén megismételt bevezetés, a kidolgozás elé iktatott rövid Andante, Scherzo formájú kidolgozási rész, és kádenciával kezdődő visszatérés.” (Önéletrajz és írások, Zeneműkiadó, 1962, 28. o.) Annyit tennék hozzá, hogy a bevezetés az első rész végén is megismétlődik.
      H. A. Brockhaus a stílus felől közelítette meg a művet: legfőbb jellegzetessége az egytételes forma. Ünnepélyes akkordokkal kezdődik, s az egész kompozíció az ismétlődő, ünnepélyes kezdetre és ennek az ellentétére, a hol groteszk-fantasztikus, hol álomszerű-elégikus vonásokra épül.

      November 21-én a MÜPÁ-ban Andrej Gavrilov (1955) játszotta a művet a Pannon Filharmonikusok és Bogányi Tibor közreműködésével. Fantasztikus előadás volt. Gavrilov szinte eggyé vált Prokofjev alkotásával, sőt mintha megsokszorozta volna annak lendületét, dinamikáját. Megmutatta szédítő mélységét, drámaiságát.
     Az a változat, melyet itt és most meghalgatható, Martha Angerich (1941) interpretációja. Ő is káprázatosan játszik, de ő felül is tud emelkedni rajta. „Kidugja fejét” a zene mélyáramából, s mosolyogva konstatálja, hogy a zenekar karmesterével együtt híven követi őt.