A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Somlyó György. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Somlyó György. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. március 13., szerda

Ha volna egy gitárom...

      
     Szeptemberben mutatták be Thomas Bernhard Heldenplatz c. darabját a Bécsben, a Josefstadtban. A Heldenplatzon (a bécsi Hősök terén) sokat jártunk, számtalanszor megcsodáljuk a lovas szobrok barokkos lendületét, és mindig elmondom a diákseregnek, hogy ez a tér nemcsak a Habsburgok miatt nevezetes, hanem arról is, hogy a bécsiek ott fogadták Hitlert. Feketéllett a tér, zúgott a tömeg.
      Neves frankfurti lap tudósít arról, hogy mennyire más ez az előadás, mint a régi, a huszonkét évvel ezelőtti. Akkor a Burgtheaterben óriási botrány tört ki, polgárháborús hangulat, rendőrkordon, füttyorgiák a földszinten. Pusztán azért, mert Bernhard ebben a művében sem kímélte Ausztriát: „beszélsz valakivel / kiderül idióta / minden bécsiben ott egy tömeggyilkos…” stb. 1989 óta Bernhard a grinzingi temetőben nyugszik. Nem messze tőle a főszereplő Wolfgang Gasser. Most sokkal enyhébb előadás született, nincs botrány, az államelnök is átsétált a Burgból.

*

      A tanuló kérdez
     Tandori Dezső felidézi, mit válaszolt Nemes Nagy Ágnes arra a kérdésére, mi az egzisztencializmus. (Tandori a gimnáziumban tanítványa volt Nemes Nagynak.) „… ha megtudod, nekem szintén mondd el, érdekelne, szívem, fiam, gyermekem.”

*

      Lorca Alvajáró románcában van egy érzékletes, meghökkentő kép: „Fölsebzi a hajnal bőrét / üvegdobok roppanása.” Aki szereti lapozgatni különféle költők versesköteteit, emlékezhet rá, hogy ugyanez a motívum Weöresnél is előfordul:

                             „A kő-béka lassan ment.
                              A kő-béka lassan ment.
                              Kitépték az éjfél szőrét,
                              lenyúzták a hajnal bőrét.
                              A kő-béka lassan ment.”

      Weöres versében ellentétes mozgásokról van szó, melyek szembeállításával egy világszemlélet bontakozik ki. A kő-béka lassú járása ellentétben van a gyors és erőszakos, kegyetlen cselevéssel: kitépték, lenyúzták. De ez nem befolyásolja a kő-békát (minket?), nyugodtan folyhat az erőszak.

*

      Hadd idézzem fel, mit írt Ignotus 1926-ban a Nyugatban József Attila Tiszta szívvel című verséről: „…szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét.” Én most egy Lorca-verset dúdolgatok, mormolgatok, mely így kezdődik:

                             „Lassú rívásba
                              Kezd a gitár.
                              Széttörnek a reggel
                              Kelyhei már.”

      Csodálatos, hogy mi minden ki lehet fejezni a zenével, s talán a szóval is, ha valaki olyan mesterien kezel, mint Lorca/Vas István. A gitár motívum felbukkan Somlyó György versében is: Mese egy titkos óhajról:

„Akinek egy gitárja van….
Aki el tudja mondani, amire nem képes a száj, amely
suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel ….”

      Többször kellene olvasnom Somlyó „meséit”. 

      A felülmúlhatatlan Mese a tébolyról és az ép észről c. verssel egyik diákom budapesti versenyt nyert.
    
*

      „Mindenkinek van egy (igaz)története és egy meséje. A mesét elmondjuk, a történetet nem.” (Szakonyi)

*

      József Attila a semmiből és a képzeletből építi fel világát, lásd a Tiszta szívvel c. verset. Egész költészete arról a küzdelemről szól, hogyan teremt a semmiből istent, hazát, apát, anyát, egy emberibb világot.

*

      Előttem sok papír, rajta mindegyiken egy vers – angol, német, olasz, spanyol, francia nyelven. Szavalóversenyről jövök, s élmény volt hallgatni idegen nyelven némely versmondó lányt vagy fiút, az ismeretlen nyelv zenéjét, s látni a metakommunikáció sok fajtáját. A német versek közül Hölderlin Eichbäume (Tölgyfák) c. verse tetszett legjobban. Arról szól, hogy a költő csodálja a hegyi tölgyerdő titáni világát, de mégis szívesebben marad a völgyben, az emberek között, mert a társas lét idevonzza.

*

      A bécsi Központi Temetőben.  A bejárat picit a Heldenplatzra, ill. a római Szent Péter térre emlékeztet. A Hegele megálmodta szecessziós templom sugároz valamit a „boldog békeidők” korából: hogyan volt képes megújulni a művészet és a szépségbe menteni ezredévek lelkét.
      A legszebb mégis Schönberg síremléke volt: egy sarkára állított kocka. (Wotruba) Szabályosság és a pengeélen táncoló pillanat együttese.



                                                  2010

Somlyó György: Mese a tébolyról és az ép észről

     Láng, lobogó láng... Milyen tűz áradt szét a testén...

     Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

     Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát... Láng, lobogó láng... Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

     Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

     Bugyogott belőle az eszelős igazság.
     Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

     És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

     És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

     Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

     Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

     De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.