2012. 02. 09.
Valamikor minden versnek, akárki írta, az
ütőerére tettem az ujjamat, s az élet jeleit – a ritmust! – próbáltam
felfedezni. Így került kezembe Térey Jánosnak A gyermek
című verse, melynek alkaioszi strófái rokonszenvessé tették a szerzőt:
Kinyújtasz alvó gyermekedért: legyen
Szebbik szerencséd mása? Nyisson
Tiszta lapot teutánad! Ő ír
Neved fölé a könyvbe saját nevet. –
(Holmi, 2003/8, kötetben: Ultra, Magvető, 2006)
A benne dúló közlési hajlam
utóbb sok vaskos kötetet eredményezett. Még nem sikerült minddel megbirkóznom.
(Most a Teremtés vagy sem c. kötet esszéit olvasgatom.)
Feltűnést keltett tavaly, hogy Térey az ÉS hasábjain verssel reagált Kemény István Búcsúlevelére. Költeményének címe Magyar közöny. (ÉS, 2011/22)
A két vers között az a
különbség, hogy míg Kemény versének hőse elszenvedi a jelen állapotokat, addig Térey
adys haraggal ostorozza népét:
Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján…
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.
Később úgy látta jónak, hogy
prózában is meg kell magyaráznia a Búcsúlevélhez való viszonyát: „…
első olvasáskor cserbenhagyó üzenetnek tűnt, amelyik a valódi bajok
felgöngyölítése helyett megkerüli azokat.”
Nemrég este 10 óra körül Bécsből érkeztünk
haza, s a Gellért-hegy mellől megpillantottuk a várost. Elbűvölve a
látványtól, újra mikrofont ragadtam, és azt mondtam utasaimnak, hogy legyenek
büszkék városunkra. Térey ezt így fejezte ki: „Szerelem
közeli érzés lep meg ennek az országnak a tájain; és a legteljesebb undor
bizonyos fórumain.”
