2016. 09. 28.
Ki
gondolná, hogy a tücsöknek, a tücsök
énekének, milyen nagy irodalma van. Már Homérosz első nagy
művében, az Iliászban
is szerepet kap a tücsök hangja, igaz csupán egy hasonlat erejéig. Trója
várának bástyáján Heléna mutatja be Priamosznak a vár
alatt gyülekező görögök vezéreit. Közben néhány öreg trójai beszélgetését is
kihallgathatjuk:
„… ott
ültek Szkaiai kapujánál,
háborúban már nem vívtak, nemesszavu szónok
mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek…”
(Iliász, III. ének, Devecseri Gábor fordítása)
Platon
a Phaidroszba
beleszövi a tücskök mítoszát:
„Azt mondják,
hogy a kabócák valaha emberek voltak, még a Múzsák megszületése előtt; mikor
aztán megszülettek a Múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül
némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörűségtől, hogy dalolva
megfeledkeztek ételről-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tőlük származik a
kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a Múzsáktól, hogy nincs szüksége
táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, amíg meg nem
hal, aztán a Múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek között ki melyik
Múzsát tiszteli. Terpszikhoré kedveltjévé teszi, akikről azt jelenti, hogy őt
tisztelte kartáncokban; Eratóévá, aki szerelmi dalban őt dicsőítette, s így a
többi Múzsáévá is, a tisztelet jellegének megfelelően. A legidősebbnek
Kalliopénak és az utána következő Uraniának azt jelenti meg, aki filozófiával
tölti életét s az ő múzsai művészetüket tiszteli; ezek azok a Múzsák, akik a
csillagos éggel és isteni s emberi dolgokról szóló beszédekkel törődve, a
legszebb hangon szólnak.”
(Kövendi Dénes fordítása)
Végül egy modern tücsök – hangyával – a
közelmúltból:
Kányádi
Sándor: A tücsök és a hangya
megunta a tücsök a hosszú
téli koplalásokat s hogy prózában
versben
évszázadok sőt évezredek meséi
szerint mindig szégyenkeznie
kelljen
elkezdte tanulmányozni a hangya
életvitelét s borzasztó dologra
döbbent rá ki mit gyűjt beadja
morzsáig beszolgáltatja a bolyba
szolga az egyén hősi csak az ópusz
állapította meg elszontyolodva
s rajtam röhög a volt szolga ezópusz
s ti szabadnak hitt társaim azóta
is rajtam fenitek léha nyelvetek
ki koplalok bár de szabadon cirpelek
*
A műfordításról adott közre Barna Imre egy kis cikket. A prózafordítás nehéz
szakma, akkor a legsikerültebb, ha a fordító eltűnik a szöveg mögött. A versek
átültetése tulajdonképpen újraköltés, s minden nemzedék saját képére formálta a
lefordítandó költői műveket. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Rónay György
azonban már arra törekedett, hogy amennyire lehet, hű maradjon az eredetihez.
De néha neki is kompromisszumot kellett kötnie.
A Velencei epigrammák egyikében Goethe
arról ír, hogy a nép, az istenadta, mindenekelőtt enni akar (sich ernähren),
majd nemzeni, s végül az utódokat táplálni (ernähren). (Hja, az epigramma tömör
műfaj!) Rónay
nagyszerűen ültette magyarra a szűkszavú szöveget. Csak épp ritmikai okokból
előre vette a nemzeni igét. Fontos a sorrend? Igen, de Rónay
mégis (majdnem) hűen követi Goethe gondolatát. Fiának 1937-ben – szellemi
táplálékul – a következő verset vetette papírra:
(…)
„Mi vár rád? nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség.
(…)
De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó…”
(Fiamhoz)