2011. 01. 31.
Ványa bácsi: a szembenézés fájdalma, tudni, hogy minden
reménytelen. Jó címe volt Almási Miklós könyvének: Mi lesz
velünk Anton Pavlovics Csehov? Fehér, áttetsző műanyag függöny fogad,
mely óv az esőtől, s csupán sejteti a helyszínt. Esővel kezdődik, esőben tűnik
el a látomás. A díszlet is némileg bizonytalanná teszi a teret, az ajtók a
semmibe nyílnak. Nincs fogódzó.
Csak látszólag nem történik semmi. Valójában mindenki gyötrődik. Asztrov őszintesége a nyitány. A közönyből a halk reményen át a szánalmas durvaságba vált át magatartása, de minden marad a régiben.
A professzor fegyelme szinte megbonthatatlan. Még a félelme is elszáll, mintha nem is lett volna olyan rettenetes. A feleségen azonban elcsúszik a maszk, nemcsak a vidéki háztól búcsúzik, de nyugalmától, reményeitől is. Felizzik, majd elhamvad minden. A lámpa is lassan kialszik, s sötétbe borul az egész világ. A fájdalom (egy Csehov-novella címe is) vonul végig a művön, s egyre erősödik. Nemcsak a jövő reménytelen, a múltról is kiderül, hogy hiábavaló és fölösleges volt minden áldozat.
A tapsnál, amikor meghajolnak a színészek, a legtöbb mosolyog. Játék volt. Amit láttál, festett vérzés volt csupán.
*
Éppen
azon meditáltam, trappolva az úton, hogy az emberi társadalom
általam belátható része, hála istennek, mennyire békés. Pedig talán elég oka volna,
hogy a másikra támadjon. De nem! Az emberek villamos után szaladnak, nem néznek
haragos szemmel a szabálytalankodó autósra, piaci kosarat cipelnek, - de amikor
a gyógyszertárnál befordulva a sarkon a következőket hallom: „nincs szamuráj
kardom, de veszek egyet, s levágom mind a két kezét.” Szinte menekülésre fogom
a dolgot, és eltűnök a ködben.
*
Megengedő mondat
Bertolucci a XX. századában. Olmo fenyegető rémet lát Attilában,
és azt kéri Alfredótól, hogy szabaduljon meg tőle. A válasz: nem lehet,
hozzátartozik az apai örökséghez. Végzetes mondat. Minden örökséget vállalni
kell?
*
Két
szereposztás. Vígszínház.
A
padlás, 1988. Kaszás Attila, Igó Éva (Süni szerepében), Tábori
Nóra, Hegedűs D. Géza, Méhes László, Rudolf Péter, Pápai Erika (Kölyök,
ugyanabban a szerepben), Balázs Péter, Vallai Péter (Detektív,
ugyanabban a szerepben), Seress Zoltán, Sipos András.
A
padlás, 2011. Szőcs Artúr, Tornyi Ildikó, Igó Éva (most Mamóka), Szemenyei
János, Sarádi Zoltán, Pápai Erika (Kölyök!), Csőre Gábor, Juhász István,
Fesztbaum Béla, Vallai Péter (Detektív), Gyuriska János, Lázár Balázs.
*
Othello a Vígben. Othello
világa katonás világ: durvaság, menetelés, rohangálás, üvöltözés, egyenruhák,
fegyveresek, ivászat. A szókincs is ennek megfelelően alakul. A parancs:
feljebb menni. Hangban társul hozzá az ütemes, kemény zene, látványban a
színpadot betöltő sötét rácsok, vaslépcsők. Othellónak is érdesnek,
szögletesnek rekedtnek, fékezhetetlennek, vaknak kell lennie. Nem kell ide
szépség. Desdemonának az arcára van írva: hogy kerültem én ide.
*
Cosi fan tutte az Operában. Egyetlen
izgalom: otthon hagytuk a színházjegyet. Meg leesett Despina fél
bajusza. Egyébként mindenki hallatlan udvarias volt.
*
Örkény hagyatékából: „Kelet-namíbiai
köztársasági elnöki hivatala felvesz érettségizett munkatársat (magyarból
minimum 3-as osztályzat), a helyesírási ismeretek hiánya nem akadály. A
pályázatokat a ’Majd beletanulsz, öcsi!’ jeligére kérjük a kiadóba!”
*
Próféciák.
Az emberiség jó ideje letért a józan ész útjáról. A felvilágosodás hite csak
bizonyos területen érvényesült. Kiszámíthatatlannak, veszélyesnek látszik, ami
korában oly biztos, ígéretes volt. Márquez írja: „az idő fokozatosan
megvetemedik.”
A
folyamatról az is tanúskodik, hogy az irodalmi alakok közt nagy számmal
fordulnak elő olyan őrültek, akik igazat jövendölnek, akik az őrület álarcába
bújva mondják ki az igazságot. Korábban is voltak persze „szent őrültek”, de
korunkban egyre kevésbé lehet megkülönböztetni a normálistól. (Valahogy úgy,
mint Poe egyik novellájában.)
A
világháború általános őrületébe egész jól beleillik a Tóték Cipriáni
professzor próféciája: „Inas be. Rásegíti Cipriánira a kényszerzubbonyt.
Mariska egyre nagyobb rémülettel hallgatja a professzor jósszavait. Rémülete
lassan átragad Tótra is. 'Annak, ami most van, egyszer vége lesz. Ennek az
átkozott háborúnak és ennek az egész átkozott világnak is vége lesz!’”
Igazat mond, de nem akarja elhinni senki. Éppen úgy jár, mint Somlyó György
versében a pici öregasszony. (Mese a tébolyról
és az ép észről) Őrült volt, mert nem tudta, hogy igazat mond,
mi nem voltunk őrültek, mi tudtuk, hogy igaz. Csak nem hittük el, mert nem
akartuk elhinni, távol akartuk tartani a jövőt, persze nem lehetett – idézem
most idézőjel nélkül Somlyó versét, melyet villódzó játékossága tesz vonzóvá. A
belvárosi kis öregasszony Kasszándrává változik:
„Mindnyájan el
fogunk pusztulni, jönnek a martalócok, és nem kegyelmeznek senkinek. És
bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk
viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté és korommá….”
*
Nagyon röviden (annyi élmény): Mikve a
Vígszínházban. Bárhol játszódhatna, ahol összeütközik az emberség és a
megrögzült, megvadult hagyomány.
Munkácsy a Nemzeti Galériában.
Debrecen után újra a Trilógia előtt, de jó a "hozzá
vezető út" is. Majd Nemzet és művészet. Tóth Krisztina
verse a Magyar Kultúra Napján: Anyai üzenetek.
Végül Lear a Nemzetiben.
Sokszor eszembe jut a régi előadás. Most – életemben először – díszpáholyból
nézem, hogy „árad el a gonoszság”.
 |
| Lear és a bolond, 7ora7.hu |
