Petőfi: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január.)

     Jegyzetek egy érettségizőnek

„… a magyar sivárság gazdag képe…”

Illyés Gyula

     Ez a Petőfi-vers egy érdekes ellentmondást rejt magában: monoton, téli táj, ugyanakkor mozgalmas, gazdag, „csak a holland mesterek művészi tökéletességére emlékeztető” leírás, írja Petőfi-könyvében Illyés Gyula. Majd így folytatja: „Nem tudni, leíró versei közül nem ez-e a legnagyobb. megrázóbbnak ez a legmegrázóbb, noha személyes rész ebben sincs egy szónyi sem. Ebből a humor színei is hiányzanak. Tán ebben a téli hidegben a legvalódibb a kor és Magyarország.”

     A verset 1848 januárjának első napjaiban vetette papírra a költő, s csak az utókor látja már világosan, hogy épp ebben a pillanatban ért véget a reformkorszak, melyet Kölcsey, Vörösmarty neve fémjelez, s hamarosan elkezdődik a forradalmi átalakulás, majd a szabadságharc.

     Művészileg a romantika és a realizmus kettőssége nyomja rá bélyegét a versre. Népiességével, természetes versbeszédével Petőfi már egy új korszak képviselője.

     A cím Petőfi szülőföldjének, az Alföld egy részének a leírását ígéri. Számos tájleíró verse hazaszeretetének, szabadságvágyának kifejezése. Annyiban újak, hogy nem a romantika által kedvelt „vadregényes” tájat állítja középpontba. A puszta téli képe egy bezárkózott, elmaradott világot sejtet, ahol szinte nincs is élet, minden a pusztulásra vall. A téli táj bemutatása a „negatív festés” eszközeivel történik. (Lásd még Berzsenyi A közelítő tél c. versét.)

     A szerkesztésben Petőfi tudatos logikát követ. Az első három versszak - a játékos bevezetés után – a magasból tekinti át a pusztát. A középső három versszak az emberi világot mutatja be. A befejezés a hóvihar kialakulását, az ember (betyár) esendőségét, veszélyeztetettségét jelzi. A végén a vörösen lebukó nap képe a francia forradalomra utal.

     A negatív festés azt jelenti, hogy egyszerre látjuk a nyári és a téli tájat, s halljuk az elmúlt nyár kolompját, a pásztorsípot, a dalos madarakat, a prücsök énekét és a jelen dermesztő némaságát. Jellemző költői eszköz a metafora: az ősz gondatlan rossz gazda. Ehhez kapcsolódnak a megszemélyesítések is. A harmadik versszak csupa hasonlat. A negyedik és az ötödik versszak a mozdulatlanságot, a lassú mozgást érzékelteti. Veres Péter, a szegényparaszti sorból lett író, Petőfi realizmusát dicséri:

„Leveles dohányát a béres leveszi

  A gerendáról, és a küszöbre teszi,

  Megvágja nagyjábul;

  S a csizmaszárábul

  Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

  S oda-odanéz: nem üres a jászol?" 

     „Lehet ezt egyszerűbben, tömörebben, érzékletesebben leírni? - mondta. Érződött, hogy (Veres) saját élményét idézi, teljesen azonosul Petőfi szavaival.” (Tüskés Tibor)

     Az utolsó három versszak azonban dinamikus: a természeti erők, a szelek és a viharok kavargását látjuk. A szikrázó harag az elfojtott indulatokra utalnak. A betyár alakja az ember esendőségét, az élet veszélyeztetettségét jelzi. A verszárlat egyértelmű politikai többletjelentőséggel bír. A lemenő napot a kiűzött királyhoz hasonlítja, az utolsó sor egyenesen a francia forradalom véres eseményeire utal.

      Verselése hangsúlyos: felező tizenkettes. A félbevágott harmadik és a negyedik sor is hozzájárul a vers mozgalmasságához.