Házmán Ferenc

                                               

            Elfut a perc, az örök Idő várja                             

  Pontosan emlékszem az első találkozásra, amikor először pillantottam meg Ferit az iskola folyosóján. Bölcs öregnek tűnt. Azóta rájöttem, majdnem egyidősek vagyunk.
     Keveset beszélt, talán nem bízott a szóban. Szkeptikusan látta a világot. Beszédes volt visszahúzódása. Nem fölösleges szavakkal, de mégis nagyon jól érzékelhetően, intenzíven jelen volt. Talán mindent, amit mondani akart, a vászonra bízta.
     Vagy talán, mint a nagy színészek a közönségnek, ő a rá bízott gyerekeknek mondta el titkait? A tanári előtt némán üldögélt, pipafüstjének illata áthatotta az egész folyosót. Bent, a kollégák között, a szokásos zajban önmagába mélyedve, szigetként ült. A csevegés hulláma nem érintette, nem kezdte ki. Néha mosolygott, mint Juhász Gyula versében a „furcsa bálvány”:

                             „…szent fából faragva,
                             Mosolya sír, és bánata mosoly.”

     Tanítványai nagyon szerették. Úgy voltak vele, mint József Attila Thomas Mann-nal:

                        "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
                         És el is jutott a nyugalmas ágyig,
                         Még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
                         (így nem szökik rá hirtelen az éj)
                         s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
                         tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
                         a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”

     Talán a gyerekek sem értették mindannyian, de legtöbben elbűvölten hallgatták, élvezték jelenlétét. Igényes volt, de megértette a „körülmények hatalmát”. Ismerte a családok mindennapi küszködését, azt is, milyen horizont nyílik a mai fiatal előtt. Ha tehette, segítette a rászoruló gyereket.
     Utolsó osztályom még elsőben úgy tudta –speciális osztály lévén-, hogy nem lesz rajzórájuk, a Tanár úr nem fogja őket tanítani. Ettől szinte lelki betegek lettek. Nagyon vágytak arra, hogy megismerjék azt az ember, akit csak hallomásból, látásból ismertek. Később mégis megadatott nekik ez a lehetőség.
     Megrendültek, amikor egy hónappal az érettségi előtt jött a hír: Házmán tanár úr nincs többé, nem ő fog ott ülni a vizsgabizottságban. A temetésen az osztályból mindenki ott volt, (még a leghírhedtebb lógósok is). Koszorút vettek. Meglegyintett bennünket az elmúlás szele, mely az ég felé fújta a pipafüstöt.
      Sokszor eljött velünk Bécsbe, mert szerette azt a várost, melynek „utcái kultúrával vannak kikövezve.” Természetesen elsősorban az új, modern múzeumokat látogatta (Leopold, Ludwig). Egyik alkalommal, amint leszállt a buszról, bevette magát a Kunsthistorischesbe, és csak hazautazáskor vált meg a képektől. Máskor a Havelkában sörözött. Élvezte az európai viselkedést, légkört. Ez vitte Angliába is. Egy-egy ilyen útja után mintha újjászületett volna.
     Most olyan tartományba utazott, ahonnan „nem tér meg utazó”. Mi pedig időnként beburkolózunk a mikszáthi pipafüstbe, és „szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.”

                                                                                      2005