Siegfried, a hős

 

                                        Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben

     

     A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)

                                                              *

     Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.

     Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”

                                                                    *

     Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[

     Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.

     Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész [németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját keresi.”[2]

     Apját megtalálni persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!

     Visszatérve Siegfried jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T. W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan, kötekedő alak.[3] Ahogy nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja, hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy törött kard. Siegfried a dráma végén válik  monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.

     Mindenesetre Siegfried nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:

          „Micsoda boldogság,
            Hogy szabad lettem,
            Semmi nem köt, semmi.”

     Még nem sejti, hogy Mime mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)

     Mime pedig – alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz, mint az istenek.

     Siegfriedről, mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi napmítosz…”[4]

     Sokoldalú, sokrétű Wagner majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.

*

     Mesei motívum, hogy miután Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.

     A drámai összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása. (Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen, rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg, talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak a kardját.  Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.

     Az utolsó színben ugyanaz a díszlet, mint a Walkür 3. felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde, páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.

     Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában elhangzott:

"Üdv néked, napfény,
  üdv nektek, nap fiai..."

Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:

"Üdv, anyám,
 aki szültél,
 ó, föld,
 aki tápláltál..."

     Tulajdonképpen mind a ketten egy kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.

     Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar… 

---

[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.

[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.

[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.

[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.

Wagner: Az istenek alkonya

 

                                                                       Arthur Rackham: Waltrude és Brünhilde

                                                    

                                                          A gonoszság műve: elfelejtetni valakivel az igazságot, s felhasználni önző célok érdekében.

                                                          Az árulás legyen teljes. A végsőkig elmenni!

                                                        I                                                                        

     A három Norna éneke vezeti be Az istenek alkonyát. Beszámolnak a múltról, sejtetik a jövendőt. Énekükből felsejlik a vég kezdete, amikor Wotan az ősidőkben közeledett a világfához. Fél szemét adta a tudásért, s a kőrisfa egyik ágából készítette dárdáját. De ezáltal a kőrisfa (világfa) gyógyíthatatlan sebet kapott, s lassan száradni kezdett. Wotan dárdáját, a hatalom jelképét – mint tudjuk az előző részből - Siegfried kardja törte össze. A dárda pótolhatatlan. A Notungot még össze lehetett kovácsolni, a kőrisfa-dárdát nem. 

     Most még szövik-fonják a Nornák a sors fonalát, de elszakad a szál, s vége az istenek hatalmának, az örök tudásnak. A bölcsesség nem jelent többé semmit. Innentől kezdve már csak a pusztulásnak a tanúi vagyunk.

*

     Az egymásra talált szerelmesek, Brünhilde és Siegfried búcsúznak egymástól. Siegfried elindul világot látni.  A férfi kalandvágya ez. Érthető, hogy barátokra, cimborákra vágyik. Kár, hogy nem ismeri az embereket. Viszont szerelme és hűsége jeléül Brünhildének ajándékozza a sárkánytól megszerzett gyűrűt, cserébe megkapja Brünhilde lovát, hogy könnyen beszáguldhassa a világot. Mindenre van érv: Brünhilde azért engedi el Siegfriedet, mert szereti. Fogadkozik is hősünk, hogy nem fogja elfelejteni Brünhildét.

     Siegfriedet követve, a walkür sziklájáról más országba csöppenünk. Igaz, ez is a Rajna mellett van, ott, ahol a Gibichungok, Gibich gyermekei, Gunther és Gutrune élnek féltestvérükkel, a félelmetes Hagennel. Névleg Gunther a király, de valójában Hagen, Alberich fia az úr.  Alberich célja még mindig a világuralom, s Hagen mindent megtesz, hogy megfeleljen apjának, azaz visszaszerezze a gyűrűt. Siegfriedet viszont egyáltalán nem érdekli „isteni küldetése”. (Wotan azt szerette volna, ha unokája, Siegfried, visszaadja a folyónak a gyűrűt.)

     A naiv Siegfriedet már kész tervvel várják a Gibichungok: varázsitallal leitatják, hogy elfelejtse Brünhildét, s inkább Gutrunébe bolonduljon bele. (Újra elveszti identitását, melyet nagy nehezen megtalált az előző részben.)

     A cselszövés része, hogy Siegfried vérszerződést köt Guntherrel, s mint vértestvér megígéri neki, hogy megszerzi neki Brünhildét. Csak ő tud átmenni a tűzön! (A gyűrűre Hagen pályázik.)

                                                                      *

     Még mielőtt sor kerülne az erőszakos "lánykérésre", visszatérünk a walkür sziklájára, az újból magányra  ítéltetett Brünhildéhez. Testvére, Waltrude érkezik a Walhallából. Segítséget kér. Ugyanis Wotan és a többi isteni hős beletörődött a pusztulásba. A világfa megmaradt törzsét feldarabolják, s a vár köré rakják, hogy meggyújtsák, és lángba borítsák a várat. Csak egy remény volna, számol be róla Waltrude, ha Wotan vissza tudná adni a gyűrűt a Rajna lányainak. Akkor megszabadulnának az átok terhétől, megváltódna a világ. Visszaadni a gyűrűt, Siegfried szerelmi zálogát? Brünhildének többet ér a gyűrű, mint a Walhalla, mint az istenek örök boldogsága. Ő már földi halandó, ekként viselkedik. Elűzi Waltrudét, s várja Siegfriedet.

     Valóban megjelenik Siegfried, felöltve Gunther alakját, és letépi Brünhilde ujjáról a gyűrűt, hisz az övé, ő vette el a sárkánytól. A lázadó, a hűséges walkür becsapottá, kiszolgáltatottá, védtelenné válik, elszenvedve a legnagyobb megaláztatást, bár Siegfried most nem hált vele, mint első alkalommal: közéjük fektette a Notungot. Eközben Gunther a háttérben várakozik. Majd mindhárman hajóra szállnak, de Siegfried és Gunther helyet cserélnek:  már az igazi Gunther viszi haza Brünhildét mint menyasszonyát.

                                                                     II

      A második felvonás első jelenetében Alberich szelleme fölkeresi Hagent, aki félálomban van. Szükséges epizód, jobban látjuk, hogy Alberichet, ezt a sötét vonalat a történetben nem lehet elpusztítani. Másrészt Hagen itt jellemzi önmagát: gyűlöli a boldogokat, nem tud örülni semminek. (Ilyennek való a hatalom.)

*

     Siegfried diadalmasan siet vissza a Gibichungokhoz. Megszerezte Gunthernek Brünhildét, magának Gutrunét, nála a gyűrű. Hagen azonnal hívja hűbéreseit: „Fegyverbe!” Félelmetes csapat gyülekezik az esküvőre. Vajon miért ez az erődemonstráció? Meg akarja félemlíteni Siegfriedet?

     Bevonulnak a párok. Először Siegfried és Gutrune, majd Gunther és Brünhilde. Brünhilde végtelenül szomorú, és csak Siegfried nevére kapja fel a fejét. Ő nem veszítette el emlékezőtehetségét. Látja a gyűrűt Siegfried kezén, s rájön, hogy nem Gunther, hanem Siegfried volt a támadója. Lelepleződik mind a kettő. Óriási a megdöbbenés. Ráadásul Hagen álszent módon Siegfriedet vádolja azzal, hogy együtt hált Brünhildével, s így megszegte a Guntherrel kötött vérszerződést. Brünhilde valóban azt mondja, hogy ő Siegfried igazi asszonya, mert valóban ő lett az, amikor Siegfried rátalált és felébresztette. A félreértések, hazugságok hálója egyre szorosabb lesz Siegfried körül.

*    

     Közben Siegfried és Gunther megbeszélik, hogy Siegfried ügyetlen volt az alakoskodásban. Igyekeznek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bár Gunther nagyon szégyelli magát, amikor kiderül, hogy miként zajlott le a lánykérés.  (Az idők változnak, ma senki sem szégyelli magát semmiért.)

      A legnagyobb vesztes, Brünhilde, nem tudja elviselni ezt a csapást, bosszút esküszik. Hagen - hazug módon - Brünhilde mellé áll, s Guntherrel szövetkezik Siegfried meggyikolására. Brünhilde készségesen elárulja, hol van Siegfried gyenge pontja: csak úgy lehet leteríteni, ha a hátán találja el a dárda. Ő ugyanis sose menekül el ellenfelétől.   

                                                                        III.

     A Gibichungok nagy vadászatot rendeznek. Ez fog alkalmat adni arra, hogy Hagen megölje Siegfriedet. Siegfried közben elmarad a többiektől, s a Rajna sellőivel találkozik, akik a maguk játékos módján kérik vissza a gyűrűt. Siegfriednek esze ágában sincs megválni a gyűrűtől. Hiába a Rajna lányainak figyelmeztetése, hogy átok sújtja azt, aki a gyűrűt birtokolja, Siegfried csak önmagára gondol, vagy szebben szólva: nem ismeri a félelmet.

     Egyedül marad, s megszólaltatja kürtjét. Amikor Hagen és Gunther megérkezik, Siegfried mesélni kezd. Mintha búcsúzna, elmeséli egész életét: Mime, a sárkány, a madarak élete, a ködsüveg, a gyűrű... Még az is eszébe jut, hogyan talált Brünhildére. Ebben a pillanatban szúrja le Hagen. De nemcsak Siegfried döbben rá, mit tettek vele, Brünhilde is rájön, hogy meggyalázták, sokszorosan tőrbe csalták:

                              Mindent, mindent,
                           mindent értek,
                              mindent átlátok már.
                              Hollóid szárnyát hallom suhogni."

                                 (A hollók Wotan szent madarai, kikémlelik, mi történik a világban.)

*

     Tragikus, hogy Gutrune is türelmetlenül várja vissza Siegfriedet, de az élő Siegfried helyett csak a holtat hozzák vissza ünnepélyes gyászzenével. Hagen először azt hazudja, hogy egy vadkan ölte meg, de gyorsan kiderül, hogy ő volt a vadkan. Ámde Hagen büszkén vállalja tettét: joga van a zsákmányhoz., azaz a gyűrűhöz. Mégis pórul jár: a gyűrűt nem tudja levenni Siegfried kezéről.

          Brünhilde megparancsolja, hogy építsenek máglyát. Amikor föltekint a Walhalla felé, látja, hogy Wotan hollói ott köröznek feje fölött. Brünhilde elküldi őket a várva várt üzenettel: „Csak nyugodj meg, ó, isten!” A gyűrűt az ujjára húzza azzal a szándékkal, hogy visszakapják a rajnai sellők, de a hamvaiból kell majd kikaparniuk. Ismét a hollókhoz szól, hogy repüljenek haza, útba ejtve a sziklát, ahol még most is ég a tűz.

     A máglya kigyullad, majd a Rajna vize borítja be a hamut. A hullámok idehozzák a három sellőt. Hagen attól fél, hogy végleg elveszti a gyűrűt, s beleveti magát a mélybe. Woglinde és Wellgrunde azonban lehúzzák a hullámsírba.  Floßhilde viszont a magasba tartja a gyűrűt, melyet az alkony vörös fénye világít meg. Majd a rajnai sellők vidám játékát látjuk. A harmadik tűz a Walhalla várában lobban föl, ahol az istenek és a hősök várják végzetüket.