Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben
A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)
*
Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.
Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”
*
Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[
Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.
Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried
meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek
feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész
[németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját
keresi.”[2]
Apját megtalálni
persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot
maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a
kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!
Visszatérve Siegfried
jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T.
W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan,
kötekedő alak.[3] Ahogy
nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja,
hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos
indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével
szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak
nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime
sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy
törött kard. Siegfried a dráma végén válik monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.
Mindenesetre Siegfried
nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:
„Micsoda boldogság,
Hogy szabad lettem,
Semmi nem köt, semmi.”
Még nem sejti, hogy Mime
mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem
tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried
fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az
eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)
Mime pedig –
alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden
színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell
neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich
által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz,
mint az istenek.
Siegfriedről,
mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most
még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok
mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi
napmítosz…”[4]
Sokoldalú, sokrétű Wagner
majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.
*
Mesei motívum, hogy miután
Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére
véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a
madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ
urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a
sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a
félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert
nem jó az embernek egyedül lenni.
A drámai
összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása.
(Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes
öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja
egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a
szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz
újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen,
rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg,
talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak
a kardját. Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő
cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye
mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan
meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.
Az utolsó színben ugyanaz a
díszlet, mint a Walkür 3.
felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde,
páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.
Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét
a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte
fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában
elhangzott:
"Üdv néked,
napfény,
üdv nektek, nap
fiai..."
Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:
"Üdv, anyám,
aki szültél,
ó, föld,
aki tápláltál..."
Tulajdonképpen mind a ketten egy
kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre
keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet
hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.
Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar…
[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.
[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.
[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.
[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.
