A Rajna kincse

 

                                                                                                    Jer Osszián,
                                                                              ködös, homályos énekeddel.
                                                                                                    (Arany: Ősszel)

I.  Előzmények

     A nibelung gyűrűjével, ill. főleg a második résszel, A walkürrel akkor ismerkedtem meg, amikor Kertész Imre Az angol lobogóját olvastam. Természetesen régóta élt bennem a vágy Wagnert hallgatni és minél többet megismerni a germán mitológiából, mely úgy tűnik, sokkal borúsabb, mint a mediterrán. Ám az ősi történetek olyan mondanivalóval bírnak, mely ma is aktuális, s nem véletlenül épül rá a művek sora. (Borges)

     Arany egy verssorának fönti idézése azért is indokolható, mert mind a ketten a 19. sz. második felében, egy forradalom utáni korszakban alkották meg műveik nagy részét. Nem szabad elfelejteni, hogy Wagner aktívan részt vett a német forradalomban. Majd menekülnie kellett…

     A nibelung gyűrűje monumentális alkotás. Négy részből áll:

     1. A Rajna kincse
     2. A walkür
     3. Siegfried
     4. Az istenek alkonya.

     Összehasonlításul a Siegfried librettója 84 oldal, a Toscáé 20. A naplómba ezt írtam: „Nem tudom, hogy fogom kibírni. Négy órakor kezdődik. S ha hosszabb ideig ülök, fáj a csípőm, zsibbad a lábam. Mégis meg kell néznem, hallgatnom. Erre nem lesz több esélyem ebben az életben…” (A legfontosabb természetesen az volt, hogy élő előadás.)

     Aktualitása nyilvánvaló. A gyűrű, mely a hatalmat jelképezi, most nem egy kézen van, s a birodalmakat nyugtalanság szállta meg, ahogy József Attila írta:

      „Forgolódnak a tőkés birodalmak,
       Csattog világot szaggató foguk…”

     A rendező, M. Tóth Mihály a következőket mondta: „Wagner tetralógiája egy kísérletet láttat: mi történik akkor, amikor az anyagi – és az általa elért, mások feletti uralom lesz az értékmérce.” Én másképp fogalmazok: arról szól, mi történik akkor, ha az istenek már nem jelentenek biztos pontot, olyan értéket, mely változatlanul érvényes. Thomas Mann világkölteménynek nevezi, amelyben „a lét őselemei ágálnak, párbeszédet folytatnak éjjel-nappal az emberiség mitikus őstípusai…”[1] 

II.  A nibelung gyűrűje keletkezése, színrevitele 

     Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Wagnert 26 éven keresztül foglalkoztatta a tetralógia. Önéletrajzában ír arról, hogy az első zenei foszlány 1848. szept. 5-én fogalmazódott meg képzeletében. Az első rész, A Rajna kincse csak 1854-ben készült el. A folytatása, A walkür gyorsabban: 1856-ban lett kész. A Siegfriedet még ugyanebben az évben elkezdte, de 1867-ben 12 évre félretette a ciklus komponálását. Megírta viszont – többek között – a Trisztán és Izoldát és a Mesterdalnokokat. Az utolsó részt, Az istenek alkonyát 1874-ben fejezte be. A sorozat 1876-ban az első Bayreuthi Ünnepi Játékokon hangzott fel.

     Amit én láttam: A Magyar Állami Operaház 2015-ben kezdett hozzá a tetralógia színreviteléhez. Évente volt egy bemutató. Az utolsó részt a covid miatt csak 2022-ben mutatták be. Az énekesek és a zenekar kiválóan teljesített.

 III.  Harc a gyűrűért 

1.     szín

     A Rajna hullámaiban úszkál 3 sellő. Ők őrzik az elrejtett kincset. Nekik teszi a „szépet” a bozontos szakállú, púpos, kérges tenyerű törpe, Alberich – reménytelenül. Viszont megtudja tőlük a titkot: az aranyból kovácsolt gyűrű végtelen hatalmat biztosít viselőjének, ha lemond a szerelemről. Alberich azonnal dönt: neki az arany kell.

2.     szín

     Az istenek világa tárul elénk. Felépült váruk, a Walhalla, mely szintén a hatalmat jelképezi. A két óriásnak fizetségül Wotan, a főisten Freiát ígéri. Elég meggondolatlanul. (Itt kezdődik az istenek alkonyához vezető út.) Hiszen Freia, a szerelem istene őrzi kertjében az aranyalmákat, melyek az örök ifjúságot biztosítják az istenek számára. Az óriások persze hevesen követelik bérüket. Helyesen mondja Fasolt, az egyik óriás: „Csak a szerződések által vagy az, aki vagy.” (Was du bist, bist du nur durch Verträge.) Viszik is a szépséges istennőt! Loge, a ravasz isten találja ki, hogyan lehet kártalanítani (!) az óriásokat. (Ez is gyakori volt a skandináv mítoszokban. Mintha civilizáltabbak lettek volna, mint modern korunk.) A Rajna aranyának az óriások majd nem tudnak ellenállni. Igen, választani kell: Freia vagy a kincs. Wotánnak persze mind a kettő kell, gyorsan indulnak Alberich birodalmába.

3.     szín

     Nibelheimben, a nibelungok (törpék) földalatti otthonában Alberich a gyűrű varázserejével dolgoztatja népét. Mimével, testvérével elkészítteti a ködsüveget, mely láthatatlanná teszi viselőjét, sőt tetszés szerinti alakot is ölthet: így láthatatlanul ellenőrizheti rabszolgáit. (Ez mára megvalósult.) Wotan és Loge éppen ezekért a kincset érő eszközökért ereszkedik alá Nibelheimbe.

     Loge ravaszul megjátssza a hitetlent, s megkéri Alberichet, hogy mutassa be tudományát. A hiú és ostoba Alberich a ködsüveg segítségével először sárkánykígyóvá változtatja magát, majd aprócska békává. Ekkor Wotan és Loge lecsapnak rá és megkötözik. 

4.     szín

     Újra fönt a felvilágban. Itt arra kényszerítik Alberichet, hogy szabadulásáért adja nekik az összes aranyat, ráadásul a ködsüveget. Alberich még reménykedik, hogy a gyűrűt megtarthatja magának, és ezzel uralkodhat az egész világon. Wotan letépi Alberich kezéről a gyűrűt, ő viszont megátkozza a gyűrű elrablóját: haljon meg az, aki viseli. Senkinek ne hozzon boldogságot a gyűrű!

     Elkezdődik az alku az óriásokkal. A kapzsi óriások hajlandóak visszaadni Freiát, ellenben kérik az összes aranyat, annyit, hogy tökéletesen elfedje Freiát. A ködsüveget is, s a legvégén a gyűrűt. Wotan megszállottan ragaszkodik a gyűrűhöz, elvégre ő a főisten, s mindenkivel szembeszáll.. Csupán Erdának, a mindentudó földistennek nem tud ellenállni. Erda, a mindentudó ősanya, a három sorsistennő szülője, kiemelkedik a sziklahasadékból, s így szól:

     Mindazt, mi volt, láttam,
     mindent, mi van, s mindent, mi lészen,
     értek én. A földi lét ősanyja,
     Erda szólít és véd.
     Három nornát ősanyagból fogant ölem,
     azt, mit látok, elmondják éjente
     néked.

     De túl nagy veszélyt láttam most,
     s jöttem, magam.
     Halljad! Halljad! Halljad!
     Mindaz, mi van, véges!
     Az istenek alkonya eljő,
     s e gyűrű rejti a vészt!
                 (Blum Tamás ford.)      

        Wotan feldúlva odaveti a gyűrűt az óriásoknak. Hamarosan be is következik az első csapás: a heves Fasolt agyonüti társát, s eltűnik a kinccsel.

         Az istenek vigasztalódnak, nevetve kelnek át a szivárványhídon az óriások építette Walhallába. Most már az övék. A három rajnai sellő panaszdalával ér véget a tetralógia elő része.

                  Folyt. köv.

---

[1] Th. Mann utolsó Wagner-vallomása, Nagyvilág, 1975

Siegfried, a hős

 

                                        Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben

     

     A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)

                                                              *

     Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.

     Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”

                                                                    *

     Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[

     Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.

     Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész [németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját keresi.”[2]

     Apját megtalálni persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!

     Visszatérve Siegfried jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T. W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan, kötekedő alak.[3] Ahogy nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja, hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy törött kard. Siegfried a dráma végén válik  monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.

     Mindenesetre Siegfried nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:

          „Micsoda boldogság,
            Hogy szabad lettem,
            Semmi nem köt, semmi.”

     Még nem sejti, hogy Mime mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)

     Mime pedig – alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz, mint az istenek.

     Siegfriedről, mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi napmítosz…”[4]

     Sokoldalú, sokrétű Wagner majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.

*

     Mesei motívum, hogy miután Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.

     A drámai összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása. (Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen, rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg, talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak a kardját.  Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.

     Az utolsó színben ugyanaz a díszlet, mint a Walkür 3. felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde, páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.

     Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában elhangzott:

"Üdv néked, napfény,
  üdv nektek, nap fiai..."

Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:

"Üdv, anyám,
 aki szültél,
 ó, föld,
 aki tápláltál..."

     Tulajdonképpen mind a ketten egy kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.

     Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar… 

---

[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.

[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.

[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.

[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.