2015. 04. 29.
A Die Zeit nagy interjút készített Orhan Pamukkal, Törökország ma élő, legnagyobb írójával. A Hó c. regényének megjelenése után Nobel-díjat kapott. Pamuk a mai török politika legnagyobb bírálójának számít.
Isztambuli lakásának ablakából szép kilátás nyílik a Boszporuszra. Érdemes felidézni, hogyan írt valaha erről Germanus Gyula: „A reggeli napsugár aranyporral hintette be Konstantinápoly hét dombját, a hét dombján épült ezernyi házát.” (A fakó félhold fényében)
Pamuk először arról beszélt, hogy Törökországban a szabad véleménynyilvánítás szinte teljesen megszűnt. Példaként elmeséli, hogy amikor a TV ismert műsorvezetője a Twitteren egy bizonyos korrupciós botrány tényeit közzétette, a rendőrök átkutatták a lakását. Erdogan persze nem fél a kritikától, csupán több hatalmat szeretne. Törökországban nincs nyugati értelemben vett demokrácia. Pamuk populistának, intoleránsnak nevezi a török politikai életet. Választani lehet, ezután a polgároknak azt kell tenniük, amit a kormány helyesnek tart. Sőt, különösen a Gezi parkban történtek óta kemény retorziókkal kell számolniuk, ha bírálni merészelik a kormányt. (A környezetvédők 2013-ban tiltakoztak a park felszámolásának terve ellen.)
Pamuk jellemzi az ún. politikai iszlámot is, mely hangsúlyozza az iszlám jog érvényesítésének szükségességét az élet minden területén. A török iszlamisták vidéki, dühös emberek voltak, a társadalom alsó rétegeiből jöttek. Ma 12-13 évvel később már ott vannak a vezetésben. Minden intézményt be akarnak kebelezni, centralizálják a hatalmat. A pénzről szól a dolog, nem az iszlámról, mely csupán retorikai háttér. Persze amíg a gazdasági fellendülés tart, az emberek nem akarnak változást. Törökország fejlődő ország. A választókat nem a demokrácia érdekli, s amíg az emberek jobban élnek, mint tíz évvel ezelőtt, erre a kormányra fognak szavazni.
Isztambuli lakásának ablakából szép kilátás nyílik a Boszporuszra. Érdemes felidézni, hogyan írt valaha erről Germanus Gyula: „A reggeli napsugár aranyporral hintette be Konstantinápoly hét dombját, a hét dombján épült ezernyi házát.” (A fakó félhold fényében)
Pamuk először arról beszélt, hogy Törökországban a szabad véleménynyilvánítás szinte teljesen megszűnt. Példaként elmeséli, hogy amikor a TV ismert műsorvezetője a Twitteren egy bizonyos korrupciós botrány tényeit közzétette, a rendőrök átkutatták a lakását. Erdogan persze nem fél a kritikától, csupán több hatalmat szeretne. Törökországban nincs nyugati értelemben vett demokrácia. Pamuk populistának, intoleránsnak nevezi a török politikai életet. Választani lehet, ezután a polgároknak azt kell tenniük, amit a kormány helyesnek tart. Sőt, különösen a Gezi parkban történtek óta kemény retorziókkal kell számolniuk, ha bírálni merészelik a kormányt. (A környezetvédők 2013-ban tiltakoztak a park felszámolásának terve ellen.)
Pamuk jellemzi az ún. politikai iszlámot is, mely hangsúlyozza az iszlám jog érvényesítésének szükségességét az élet minden területén. A török iszlamisták vidéki, dühös emberek voltak, a társadalom alsó rétegeiből jöttek. Ma 12-13 évvel később már ott vannak a vezetésben. Minden intézményt be akarnak kebelezni, centralizálják a hatalmat. A pénzről szól a dolog, nem az iszlámról, mely csupán retorikai háttér. Persze amíg a gazdasági fellendülés tart, az emberek nem akarnak változást. Törökország fejlődő ország. A választókat nem a demokrácia érdekli, s amíg az emberek jobban élnek, mint tíz évvel ezelőtt, erre a kormányra fognak szavazni.
A párizsi merényletről szólva, kifejti: tegyünk különbséget az iszlám társadalom (melynek ő is tagja) és a politikai iszlamizmus, ill. a radikális fundamentalizmus között. A Charlie Hebdo elleni merénylet alaposan összezavarja az embereket. A radikális fundamentalistáknak nincs vezető szerepük Törökországban. Most egy mérsékelt csoport van hatalmon. A Hó c. regényben Muhtár képviseli ezt az irányzatot. Erdogan pártjában sok Muhtár van, de a Gezi park miatt jogosan bírálják őket.
Törökország fő baja, hogy nem válik olyan tempóban demokratikussá, amilyen sebességgel gazdagodik. (Erre mindig visszatér.) De milyen jövője van egy olyan országnak, melyben a kormány és a bíróság elveszítette tekintélyét, ahol az intézmények nem függetlenek, nem dönthetnek szabadon?
Pamuk végezetül bevallja, hogy egyetlen reménye van, hogy képes még jó regényeket írni. Új könyvének (angol címe: Strangeness in My Mind) főhőse egy utcai árus, aki optimista ember, nem cinikus. Szeretné az egészet túlélni. Ahogy régen is volt:
„A török negyed utcái már zajosak voltak, a város felébredt. Utcai árusok sajátságos kiáltásaikkal kínálták portékáikat. A tejes hosszában elnyúló, rekedtes hangon kiabált; az illatos gyümölcsszörpöt kínáló vándoritalos poharait csörgetve ajánlgatta az enyhítő hosáf-ot a szomjas toroknak. A járdán heverő kutyák ugatással jelezték, hogy ők is a városnak lakói.” (Germanus Gyula, i. m.)
