Fuks változatai

                                                            Lásd még:   A hullaégető

     A Mundstock úr (1963) után Fuks második regénye a Változatok sötét húrra (1966) címmel jelent meg. Míg az első regény 1941-42-ben játszódik, s arról szól, hogyan "készül fel" hősünk a koncentrációs táborra, addig a második regény egy kamaszfiú egyes szám első személyben megszólaló bonyolult története (rejtett önéletrajz), mely a 30-as évek elejétől a német megszállásig tart. A játékos képzelet éppen olyan nagy szerepet játszik, mint a valóság, mely felülmúlja sokszor a képzeletet.

     Fuks költői vénája felismerhető a következő idézetben is:

      "Az ember hárfa, a m e l y e n  a  s z é l  j á t s z i k, d e  m a g a  a z  e m b e r  i s. Az ember önmagán játszik, nem különös ez? Elég különös e z  a z  é l e t… olyan mint a t á n c. No és ugyanúgy , ahogy a hárfán mindenféle húrok vannak, az emberben is vannak mindenféle húrok. A legmagasabb húrok, de ezek a legvékonyabbak és a leggyengébbek, akárcsak a hárfán, az ember néha nem is hallja a hangjukat, megtörténik, hogy ő maga egész életében meg sem érinti őket, úgyhogy sohasem szólalnak meg, vagy ha igen, akkor csak egy pillanatra, egy halk pendülésnyire, s a hangjuk mindjárt belevész az alsóbb húrok zengésébe. De az emberben vannak mélyebb és mély húrok is, és van benne, minden emberben egy s ö t é t  h ú r is.

- Egy sötét húr, és ezt a sötét húrt nem szabad megérintenie. Minden húron játszani kell, csak ezen az egyen nem.

-   És mi történik akkor, ha a sz é l  játszik rajta, mi lenne abból?

-   Abból talán … tragédia lenne." (330. o)

                               (Zádor András fordítása)

Fuks: A hullaégető

     "A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs." (Giovanni Papini, Fuks mottója)

     "Kopfrkingl úgy akarja eladni magát, hogy ő egy jó ember. Nem megy. Átlátunk a szitán." (Olvasótársam mondja)

I.

Ladislav Fuks (1923-1994), radio.cz

     A hullaégető c. drámát a győri Vaskapu Bábszínház és a budapesti Belvárosi Színház 2017 februárjában mutatta be Győrben. A főszereplő Gálvölgyi János volt. Ladislav Fuks kisregényét Gálvölgyi Judit alkalmazta színpadra. Rendezte Pelsőczy Réka. (A könyv magyar változatát először 1971-ben adták ki Zádor Margit fordításában.)

     A hatvanas években fellépő cseh írók bekerültek a világirodalom köztudatába is: Hrabal, Kundera, Škorecký és Fuks. Fuksnak már az első regénye, a Mundstock úr (1963) is nagy sikert aratott. Vészi János készített belőle filmet. Ezt követte egy elbeszéléskötet, Az én fekete hajú testvéreim (1964), Változatok sötét húrra c. regény(1966), majd A hullaégető (1967) és még számos kiváló mű.

     1969-ben film készült Fuksnak ebből a  regényéből is Juraj Herz rendezésében. A hullaégetőt, a prágai krematórium alkalmazottját, Rudolf Hrusinsky játszotta. Szinkronhangja Gálvölgyi János volt.

     A mostani előadás azt mutatja be, hogyan jut el főhősünk odáig, hogy megfeleljen a nácik elvárásainak. Hogy válik eggyé ember és feladat. A történet 1938-1939-ben játszódik. A legfontosabb évek ezek Csehszlovákia és Európa történelmében. Van azért utalás a múltra, az I. világháborúra, illetve a jövőre, a II. világháború befejezésére. A főbűnös természetesen a rendszer, mely a gonosz ösztönökre: a gyűlöletre, az agresszióra épít.  A rendezés leghatásosabb ötlete, hogy a családtagokat játszó színészek hatalmas fejeket viselnek. Bábuk. De ezen keresztül is érezzük egyéniségüket, megfoghatatlan, sokat sejtető szomorúságukat. „A bábuk” mozdulatlan arcára rá van írva sorsuk, elárulják, mennyire szenvednek. Egyedül a nyílt erőszaknak van arca. Willi (Schruff Milán) harsogja a német fölény, a Vezér legyőzhetetlenségét.

     Nagyon jó előadás. Gálvölgyi tisztán formálja meg azt az embertípust, mely gondolkodás nélkül engedelmeskedik a külső erőknek.

     Felmentés nincs, nem is lehet.

II.

      Tanulságos már az első fejezetben felfigyelni azokra a motívumokra, melyek átszövik az egész regényt.  A hullaégetőt akár tudatregénynek is nevezhetjük, hisz legfőképpen a főhős gondolataiban, érzéseiben bolyongunk végig. Rengeteg ismétlés, újrafogalmazás, fontos és kevésbé fontos gondolat, motívum dobja magát felszínre. Ami először jelentéktelen apróságnak tűnik, megerősödik, s az idő árján újra felbukkan - fenyegetően. (Például egy vasrúd. Csehovi elv: ha a színpadon egy puska fel van akasztva a hátsó falra, annak a darab végéig el kell sülnie. Azaz minden egyes motívum jelentőséggel bír!) Érdemes lenne fölrajzolni a motívumok hálóját: mi fordul elő legtöbbször, mi fontos Kopfrkingl életében, hol futnak össze a vonalak.

    Milyen hamisan cseng rögtön az elején az a kenetteljes hang, mely Kopfrkinglre jellemző: "gyöngédem", szólítja meg feleségét, a "drágámat", akinek az anyja "boldogságos", a slatiňanyi nagynénit szentté kellene avatni, ha katolikus lenne.(!)

     A groteszkre jellemző s rejtett értelmet sugall az a momentum, hogy a Kopfrkingl-házaspár itt a kisregény első helyszínén, az állatkertben ismerkedett meg 17 évvel ezelőtt. A ragadozók pavilonja éppen ezért "áldott, drága hely." (Ne feledjük, a vadállatoknak már Danténál is megvan az allegorikus jelentésük. A leopárd például a mértéktelenség, a szabadosság és a fényűzés jelképe. S Kopfrkingl  persze megvan ez a hajlam.) Az akkori leopárd "megtért az Úrhoz, (…) a nyájas természet már bizonyára régen megszabadította állati béklyóitól. (…) Ez a leopárd is fölszabadul, ha egyszer eljön az ideje. Neki is fölnyílik a szeme, ha majd lehullik körülötte a fal és beragyogja a fény, amelyet ma még nem érzékel." Ez a néhány mondat érzékelteti Kopfrkingl halálról alkotott elképzelését. A halál felszabadulás, s nem elítélendő, ha ő sietteti ezt az utat.

     Önmagáról álszent módon így beszél: "… nekem mindig az az érzésem, hogy borzasztó keveset teszek értetek." Ezért (is) alkalmazza Strausst, a cukorkaárus ügynököt, hogy amint az eladta áruját, kínálja fel ügyfeleinek a krematóriumi előfizetést is. Hátborzongató, de az üzlet az üzlet.

     Mennyivel földhözragadtabb, őszintébb Lakmé, aki Strausszal kapcsolatban megjegyzi, hogy ő biztos jó kereskedő, hiszen zsidó. Kopfrkinglnak ez most még nem jelent semmit, csak később lesz kínos.

     Vajon honnan ered ez az álszent hang, mely Kopfrkinglre jellemző? Vajon mit kompenzál, milyen hiányra utal? Miért hangsúlyozza állandóan absztinens voltát? Miért akar mindent megmagyarázni? Pl. Lakmé, a "drágám", azért iszik teát, mert német családból származik, s ott ez volt a szokás. Természetesen nem német eredetű a családja, de ennek is csak később lesz jelentősége.

      Mindent igyekszik megszépíteni. Eredetileg Marie-nak hívták feleségét, de ő Lakménak hívja. Az ő neve Karel, de Romannak szólíttatja magát. Az Óriáskígyó nevű vendéglőt Ezüst toknak keresztelte át. Itt beszél először munkájáról, a hamvasztásról és bibliájáról, a tibeti halottaskönyvről. Megszállottja ennek a témának, kiemelvén, hogy le kell rövidíteni az ember szenvedését.

      Mindenben – a zsidóüldözésről szólva is – ott van a képmutatás, az a jellegzetesen álszent, kenetteljes hang. Kezdetben még Willi is így oktatja kissé értetlenkedő barátját: azon töpreng, „hogyan lehetne segíteni egy kicsit azokon a szegény elveszett, megtévedt zsidókon, akik ellenlábasai nemzetünk javának és boldogságának? (10 fej.)

III.

 Lapozzuk végig a kis könyvet, s álljunk meg az utolsó, a 15. fejezetnél. Mintha nagyon kíváncsiak lennénk arra, hogy végződik a történet. Fuks horrornak nevezte művét, s ez a történelemre is igaz: a szlovák bábállamot 1938 márciusában hozták létre a németek, a Szudétavidéket szeptemberben foglalták el, a maradék Csehszlovákiát 1939 márciusában szállják meg. A lengyelországi hadjárat után (1939 szeptember) Kopfrkinglt behívatják a prágai Sicherheitsdienst főnökéhez, s itt nagy titokban közlik vele, hogy a készülő krematóriumok főnökévé fogják kinevezni. Ez számára a végső beteljesülés. Nem hiába tett meg mindent, hogy emelkedjen rangban, s meg fogja kapnia az ehhez illő státuszszimbólumokat. Mercedes áll majd a ház előtt.

     Már németnek vallja magát, s hogy egy nép el fog tűnni a történelemben, cseppet sem zavarja. Lányának fejtegeti:

      "Nagy, sorsdöntő időket élünk, szépségem, és a közösségre kell gondolnunk. A nemzetre, az emberiségre, mi ahhoz képest az egyén. (…) A cseheket likvidálják. Igen, gyermekem, így van ez (…) bátran szembe kell néznünk az igazsággal. (…) a csehek likvidálása a mi nemzetünk és az emberiség érdeke. E nélkül nem lehet megvalósítani az új, boldog igazságos rendet, amelyet a Vezér épít." (159)

     Nem tudja, amit mi az utókor távlatából: minden birodalom el fog bukni. 

IV.

     Kopfrkingl nem úgy jelent meg a kisregény lapjain, mint III. Richárd, aki úgy döntött, hogy gazember lesz, hanem azt gondolta, hogy segít az emberiségen: megrövidíti a szenvedést. S mivel a krematóriumban dolgozott, a munkájához kialakított egy sajátos filozófiát a tibeti halottaskönyv alapján. Eszerint az elhunytak nem halnak meg véglegesen, csupán átlényegülnek, új testet keresnek maguknak a lelkek. Kopfrkingl persze már kezdettől fogva kizökkent a normális kerékvágásból, s a hétköznapi élete mellett volt egy őrült világa. Ez abban csúcsosodott ki, hogy képzeletében (ő valóságosnak hitte) megjelent neki a tibeti követ, egy szerzetes, aki letérdelt előtte, s elrebegte:

     „… az idő elérkezett. A trón várja önt. Tibet, a mi boldog országunk várja főpapját, a nép várja uralkodóját (…) ön megváltja a világot.”

     A baj az volt, hogy maga a normális világ is elindult ezen az úton, kezdve az I. világháborútól, ahol még a lovak is szenvedtek. Majd úgy két évtized pauza után a gonoszság új fokozatra kapcsolt. Ebben a kollektív őrületben szükség volt olyanokra, akik készséges kiszolgálói voltak a rendszernek. A félelem, a haszonlesés, a közömbösség irányította az embereket. Vagy túlélés vágya. Féltek. Éppen a jelszavakat szajkózó nagy és kisemberektől, az ellenállhatatlan propagandagépezettől s a mögötte ugrásra készen álló erőszaktól.

     Kopfrkingl elméje elborult, s ennélfogva a regénynek is vége szakad. Még egy utolsó kép 1945-ből: az életben maradt deportáltak igyekeznek haza, Kopfrkingl elégedetten mosolyog:

     „Boldog emberiség. Megváltottam őket. Most már soha többé nem lesz a világon üldözés, igazságtalanság és szenvedés… Uraim, most kezdődik az új rend.”

     Heé Veronika megjegyzi: „Semmilyen bűntudatot nem érez. Valószínűleg az új társadalmi rendszer is használni tudja majd eltorzult személyisége szolgálatait.” (822. o.) In: Hankó B. Ludmilla – Heé Veronika: A cseh irodalom története, 2003