"A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs." (Giovanni Papini, Fuks mottója)
"Kopfrkingl úgy akarja eladni magát, hogy ő egy jó ember. Nem megy. Átlátunk a szitán." (Olvasótársam mondja)
I.
 |
| Ladislav Fuks (1923-1994), radio.cz |
A hatvanas években fellépő cseh írók bekerültek a világirodalom
köztudatába is: Hrabal, Kundera, Škorecký és Fuks. Fuksnak már az első regénye,
a Mundstock úr (1963) is nagy sikert aratott. Vészi János készített belőle
filmet. Ezt követte egy elbeszéléskötet, Az én fekete hajú testvéreim
(1964), Változatok sötét húrra c. regény(1966), majd A hullaégető (1967) és még számos kiváló mű.
1969-ben film készült Fuksnak ebből a regényéből is Juraj Herz rendezésében. A
hullaégetőt, a prágai krematórium alkalmazottját, Rudolf Hrusinsky játszotta.
Szinkronhangja Gálvölgyi János volt.
A mostani előadás azt mutatja be, hogyan jut el főhősünk odáig, hogy
megfeleljen a nácik elvárásainak. Hogy válik eggyé ember és feladat. A történet
1938-1939-ben játszódik. A legfontosabb évek ezek Csehszlovákia és Európa
történelmében. Van azért utalás a múltra, az I. világháborúra, illetve a jövőre, a II. világháború
befejezésére. A főbűnös természetesen a rendszer, mely a gonosz ösztönökre: a
gyűlöletre, az agresszióra épít. A
rendezés leghatásosabb ötlete, hogy a családtagokat játszó színészek hatalmas
fejeket viselnek. Bábuk. De ezen keresztül is érezzük egyéniségüket,
megfoghatatlan, sokat sejtető szomorúságukat. „A bábuk” mozdulatlan arcára rá van írva sorsuk, elárulják, mennyire szenvednek. Egyedül a nyílt erőszaknak van
arca. Willi (Schruff Milán) harsogja a német fölény, a Vezér
legyőzhetetlenségét.
Nagyon jó előadás. Gálvölgyi tisztán formálja meg azt az embertípust,
mely gondolkodás nélkül engedelmeskedik a külső erőknek.
Felmentés nincs, nem is lehet.
II.
Tanulságos már az első fejezetben felfigyelni
azokra a motívumokra, melyek átszövik az egész regényt. A hullaégetőt akár tudatregénynek is
nevezhetjük, hisz legfőképpen a főhős gondolataiban, érzéseiben bolyongunk
végig. Rengeteg ismétlés, újrafogalmazás, fontos és kevésbé fontos gondolat,
motívum dobja magát felszínre. Ami először jelentéktelen apróságnak tűnik,
megerősödik, s az idő árján újra felbukkan - fenyegetően. (Például egy vasrúd.
Csehovi elv: ha a színpadon egy puska fel van akasztva a hátsó falra, annak a
darab végéig el kell sülnie. Azaz minden egyes motívum jelentőséggel bír!)
Érdemes lenne fölrajzolni a motívumok hálóját: mi fordul elő legtöbbször, mi
fontos Kopfrkingl életében, hol futnak össze a vonalak.
Milyen hamisan cseng rögtön az elején az a kenetteljes hang, mely Kopfrkinglre
jellemző: "gyöngédem", szólítja meg feleségét, a
"drágámat", akinek az anyja "boldogságos", a slatiňanyi
nagynénit szentté kellene avatni, ha katolikus lenne.(!)
A groteszkre jellemző s rejtett értelmet sugall az a momentum, hogy a Kopfrkingl-házaspár itt a kisregény első helyszínén, az állatkertben ismerkedett meg 17
évvel ezelőtt. A ragadozók pavilonja éppen ezért "áldott, drága
hely." (Ne feledjük, a vadállatoknak már Danténál is megvan az allegorikus
jelentésük. A leopárd például a mértéktelenség, a szabadosság és a fényűzés
jelképe. S Kopfrkingl persze megvan ez a hajlam.) Az akkori leopárd "megtért az
Úrhoz, (…) a nyájas természet már bizonyára régen megszabadította állati
béklyóitól. (…) Ez a leopárd is fölszabadul, ha egyszer eljön az ideje. Neki is
fölnyílik a szeme, ha majd lehullik körülötte a fal és beragyogja a fény,
amelyet ma még nem érzékel." Ez a néhány mondat érzékelteti Kopfrkingl halálról
alkotott elképzelését. A halál felszabadulás, s nem elítélendő, ha ő sietteti
ezt az utat.
Önmagáról álszent módon így beszél: "… nekem mindig az az érzésem,
hogy borzasztó keveset teszek értetek." Ezért (is) alkalmazza Strausst, a
cukorkaárus ügynököt, hogy amint az eladta áruját, kínálja fel ügyfeleinek a
krematóriumi előfizetést is. Hátborzongató, de az üzlet az üzlet.
Mennyivel földhözragadtabb, őszintébb Lakmé, aki Strausszal kapcsolatban
megjegyzi, hogy ő biztos jó kereskedő, hiszen zsidó. Kopfrkinglnak ez most még nem jelent semmit, csak később lesz kínos.
Vajon honnan ered ez az álszent hang, mely Kopfrkinglre jellemző? Vajon mit
kompenzál, milyen hiányra utal? Miért hangsúlyozza állandóan absztinens voltát?
Miért akar mindent megmagyarázni? Pl. Lakmé, a "drágám", azért iszik
teát, mert német családból származik, s ott ez volt a szokás. Természetesen nem
német eredetű a családja, de ennek is csak később lesz jelentősége.
Mindent igyekszik megszépíteni. Eredetileg Marie-nak hívták feleségét,
de ő Lakménak hívja. Az ő neve Karel, de Romannak szólíttatja magát. Az
Óriáskígyó nevű vendéglőt Ezüst toknak keresztelte át. Itt beszél először
munkájáról, a hamvasztásról és bibliájáról, a tibeti halottaskönyvről.
Megszállottja ennek a témának, kiemelvén, hogy le kell rövidíteni az
ember szenvedését.
Mindenben – a zsidóüldözésről szólva is – ott van a képmutatás, az a
jellegzetesen álszent, kenetteljes hang. Kezdetben még Willi is így oktatja kissé értetlenkedő
barátját: azon töpreng, „hogyan lehetne segíteni egy kicsit azokon a szegény
elveszett, megtévedt zsidókon, akik ellenlábasai nemzetünk javának és
boldogságának? (10 fej.)
III.
Lapozzuk végig a kis könyvet, s álljunk meg az utolsó, a 15. fejezetnél.
Mintha nagyon kíváncsiak lennénk arra, hogy végződik a történet. Fuks horrornak
nevezte művét, s ez a történelemre is igaz: a szlovák bábállamot 1938
márciusában hozták létre a németek, a Szudétavidéket szeptemberben foglalták
el, a maradék Csehszlovákiát 1939 márciusában szállják meg. A
lengyelországi hadjárat után (1939 szeptember) Kopfrkinglt behívatják a prágai Sicherheitsdienst
főnökéhez, s itt nagy titokban közlik vele, hogy a készülő krematóriumok
főnökévé fogják kinevezni. Ez számára a végső beteljesülés. Nem hiába tett meg
mindent, hogy emelkedjen rangban, s meg fogja kapnia az ehhez illő
státuszszimbólumokat. Mercedes áll majd a ház előtt.
Már németnek vallja magát, s hogy egy nép el fog tűnni a történelemben,
cseppet sem zavarja. Lányának fejtegeti:
"Nagy, sorsdöntő időket élünk, szépségem, és a közösségre kell
gondolnunk. A nemzetre, az emberiségre, mi ahhoz képest az egyén. (…) A cseheket
likvidálják. Igen, gyermekem, így van ez (…) bátran szembe kell néznünk az
igazsággal. (…) a csehek likvidálása a mi nemzetünk és az emberiség érdeke. E nélkül
nem lehet megvalósítani az új, boldog igazságos rendet, amelyet a Vezér
épít." (159)
Nem tudja, amit mi az utókor távlatából: minden birodalom el fog
bukni.
IV.
Kopfrkingl nem úgy jelent meg a kisregény
lapjain, mint III. Richárd, aki úgy döntött, hogy gazember lesz, hanem azt
gondolta, hogy segít az emberiségen: megrövidíti a szenvedést. S mivel a
krematóriumban dolgozott, a munkájához kialakított egy sajátos filozófiát a
tibeti halottaskönyv alapján. Eszerint az elhunytak nem halnak meg véglegesen,
csupán átlényegülnek, új testet keresnek maguknak a lelkek. Kopfrkingl persze már
kezdettől fogva kizökkent a normális kerékvágásból, s a hétköznapi élete
mellett volt egy őrült világa. Ez abban csúcsosodott ki, hogy képzeletében (ő
valóságosnak hitte) megjelent neki a tibeti követ, egy szerzetes, aki letérdelt
előtte, s elrebegte:
„… az idő elérkezett. A trón várja önt. Tibet, a mi boldog országunk
várja főpapját, a nép várja uralkodóját (…) ön megváltja a világot.”
A baj az volt, hogy maga a normális világ is elindult ezen az úton,
kezdve az I. világháborútól, ahol még a lovak
is szenvedtek. Majd úgy két évtized pauza után a gonoszság új fokozatra
kapcsolt. Ebben a kollektív őrületben szükség volt olyanokra, akik készséges
kiszolgálói voltak a rendszernek. A félelem, a haszonlesés, a közömbösség
irányította az embereket. Vagy túlélés vágya. Féltek. Éppen a jelszavakat
szajkózó nagy és kisemberektől, az ellenállhatatlan propagandagépezettől s a
mögötte ugrásra készen álló erőszaktól.
Kopfrkingl elméje elborult, s ennélfogva a regénynek is vége szakad. Még egy
utolsó kép 1945-ből: az életben maradt deportáltak igyekeznek haza, Kopfrkingl elégedetten mosolyog:
„Boldog emberiség. Megváltottam őket. Most már soha többé nem lesz a
világon üldözés, igazságtalanság és szenvedés… Uraim, most kezdődik az új
rend.”
Heé Veronika megjegyzi: „Semmilyen bűntudatot nem érez. Valószínűleg az
új társadalmi rendszer is használni tudja majd eltorzult személyisége
szolgálatait.” (822. o.) In: Hankó B. Ludmilla – Heé Veronika: A cseh irodalom története, 2003
