Lásd még: A hullaégető
A Mundstock
úr (1963) után Fuks második regénye a Változatok sötét húrra (1966) címmel
jelent meg. Míg az első regény 1941-42-ben játszódik, s arról szól, hogyan
"készül fel" hősünk a koncentrációs táborra, addig a második
regény egy kamaszfiú egyes szám első személyben megszólaló bonyolult története
(rejtett önéletrajz), mely a 30-as évek elejétől a német megszállásig tart. A játékos
képzelet éppen olyan nagy szerepet játszik, mint a valóság, mely felülmúlja
sokszor a képzeletet.
Fuks költői vénája felismerhető a
következő idézetben is:
"Az ember hárfa, a m e l y e n a s z
é l j á t s z i k, d e m a g a
a z e m b e r i s. Az ember önmagán játszik, nem különös
ez? Elég különös e z a z é l e t… olyan mint a t á n c. No és ugyanúgy
, ahogy a hárfán mindenféle húrok vannak, az emberben is vannak mindenféle
húrok. A legmagasabb húrok, de ezek a legvékonyabbak és a leggyengébbek,
akárcsak a hárfán, az ember néha nem is hallja a hangjukat, megtörténik, hogy ő
maga egész életében meg sem érinti őket, úgyhogy sohasem szólalnak meg, vagy ha
igen, akkor csak egy pillanatra, egy halk pendülésnyire, s a hangjuk mindjárt
belevész az alsóbb húrok zengésébe. De az emberben vannak mélyebb és mély húrok
is, és van benne, minden emberben egy s ö t é t
h ú r is.
- Egy sötét húr, és ezt a sötét húrt nem szabad
megérintenie. Minden húron játszani kell, csak ezen az egyen nem.
-
És mi történik akkor, ha a sz é l játszik rajta, mi lenne abból?
- Abból talán … tragédia lenne." (330. o)
(Zádor András
fordítása)
