Matyi

 2012. 10. 21.

     1.  

     Mary Poppins a Madách Színházban.  Örömet okoz, elsősorban a színészeknek, a rendezőnek, végül a nézőknek is. Szükség van a jó pillanatokra.

     2.  

    Téglás-Hajós Éva, XVIII. kerületi költőnő 6. kötetét mutatja be a Városházán. Nyolcvan éves korában is derűsen szemléli a világot. Jó ízléssel veti papírra érzéseit, gondolatait. Felidézte egyik gyermekkori emlékét: éppen hogy befejeződött a háború, tejért küldték, s egy falusi asszony megszánta. Adott neki egy fél liter tejet a következő szavakkal: „Miattam ne haljon meg senki!”

         Eljött ide az Andor Ilona Baráti Társaság Kodály Kórusa. Régi időkre emlékeztetett Bárdos Lajos műve, a Tábortűznél. (Ötször voltam úttörőtáborban.)

                   Szellő zúg távol,

                            alszik a tábor.

                   Alszik a tábor,

                            csak a tűz lángol.

                   Rakd meg, rakd meg, jó pajtásom,

                            azt a tüzet,

                   Isten tudja, mikor látunk

                            megint ilyet.

     3.   

     Ugyancsak szép élmény volt a Senza Dirigente Kamarazenekar koncertje a Nagyvárad téri református templomban. A zenekar neve „vezető nélküli”-t jelent.

                   Emberek, ezentúl csak zenével

                   dícsérjétek az Istent,

                   az Isten roppant muzikális!

                              (Jékely Zoltán: Templomi hangverseny, 1945)

     4. 

 

 

Matyi alszik

     5.          

     Az Aranytízben volt a Belvárosi Vonóstrió koncertje. A műsoron Kodály Zoltán, Sulyok Imre, Lajtha László, Weiner Leó egy-egy műve szerepelt. A hegedűs, Szilvásy Viktória minden műsorszám előtt bemutatta az alkotót. Lajtha Lászlóról szólva felidézte sokoldalúságát és a francia kultúrához való kötődését. 120 évvel ezelőtt született.

           

Magtár

2012. 11. 11. 

                                                                    

Szentgyögyvölgyi Kornél: Jékely Zoltán, mek.oszk.hu

       

     Olvas az ember, mert hát mit is tehetne az ember az egyre hosszabbodó őszi estéken. Jékely Zoltán verseskötetében feltűnt egy különös verscím: Jairus leánya. Eszembe jutott a Márk evangéliumából a halott kislány feltámasztása (5. könyv).

                   Az ifjúság nem időhöz kötött,

                   csak lelkünknek legmélyebb állapotja.

                   S belőlem most e párás alkonyat

                   egy szempillantásban a felszínre dobta.

                   Múlás, dátum – milyen erőltetés,

                   ha az emlék a jelennél erősebb,

                   ha életemnek tévedt korszakánál

                   van egy sokkal igazabb, sokkal ősebb.

                   Ez a köd tán az életelemem,

                   ó, tetszhalott dolgok feltámadása!

                   Padlási lom, eltemetett galamb,

                   felkél és jár, mint Jairus leánya…

                                                 (1941)

*

         Ahol kinyitom Babits Mihály könyvét, ott fogom olvasni – határoztam el. A véletlen a Laodameiát kínálta, melyben ilyen sorokban szól a költő a szerelemről:

                   Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy

                   s mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény:

                   gyémánt Vágy s gyémánt Végzet. Minden hős merényt

                   a Végzet ellen, sujtanak az istenek

                   s a végzet sujtja még az isteneket is:

                   de a Végzettel egyerős a Szerelem

                   istenek anyja, istenek közt legidősb

                   s olykor a Végzetet lába elé köti

                    s szolgája a haláltalan Emlékezés

                   legyőzi a Végzet szolgáját a Halált

                   s egy percre Végzet és Halál fején kacag

                   s miként az öröklét, e perc korláttalan.

                                                    (1911)

         Sose áhítsatok nagyobb művészetet!

*

         Volt régen a ligeti vasútállomáshoz közel egy komor, hulló vakolatú épület. Azt mondták, hogy magtár, de már régóta üresen állt. Egyszer nem volt a helyén a lakat, belopództam, mint félénk kísértet. Mindent vastagon belepett a lisztes por. Csodálkoztam, hova tűntek a gabonás zsákok.

         Mindez Spiró György Magtár c. kötetéről jutott eszembe. Spiró igyekszik betakarítani a termést, összefoglalni, mit tudunk arról a régióról, melybe születtünk. Nem szívderítő ez az összegzés. Meglehetősen kietlen kép tárul elénk. S becsúsznak ilyen mondatok is: „Fogalmam sincs…, nincsenek olyan információim…, velem sem tudatták… ” Egy régi verséből vett idézettel zárja a kötetet:

                   Nem csak a múlt és nem csak a jövő

                   veszett el: ma már nincs meg a jelen sem,

                   a kategóriák csendjében élünk.

                   Reménytelen csőd. Mélyülő vadon.

                                                        (1987)

A Magtár ma

Lumpi és Blacky

 2016. 09. 29.

Lumpi

     A Lumpáciusz c. vígjátékban az úrhatnám Zwirn, bár szabó a mestersége, úgy érzi többre hivatott. Amikor méretet kell venni, így méltatlankodik: "Az emberek azt hiszik, hogy egy szabó csak miattuk jött a világra.”

     Leim, az asztalos felháborodik, amikor Strudl el akarja venni menyasszonyát: „Szégyellje magát, ilyen nagy hassal megházasodni!” - mondja. Amikor kiderül, hogy mégse, így lelkesedik: „Strudl, ön jó ember, olyan szép, olyan arányos, nincs is pocakja. Hadd öleljem át!”

Blacky

     Egy kóbor kutya nekitámadt Blackynek, aki nem hagyta magát. Fáradtan, de elégedetten indultunk hazafelé. Felnézett rám: megadtam neki, ugye büszke vagy rám?!

     Blackyvel fontosabb dolgok történnek, mint velem. A környéken minden kutya hörögve acsarkodik, ha meglátja. Ő pedig, mit se törődve velük, könnyed léptekkel sétál. Én elbujdosnék a pusztába, ha ennyien fenekednének rám.

Blacky

Tücsök és bogár

 2016. 09. 28.

     Ki gondolná, hogy a tücsöknek, a tücsök énekének, milyen nagy irodalma van. Már Homérosz első nagy művében, az Iliászban is szerepet kap a tücsök hangja, igaz csupán egy hasonlat erejéig. Trója várának bástyáján Heléna mutatja be Priamosznak a vár alatt gyülekező görögök vezéreit. Közben néhány öreg trójai beszélgetését is kihallgathatjuk:

                    „… ott ültek  Szkaiai kapujánál,
               háborúban már nem vívtak, nemesszavu szónok
              mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
              lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek…”
                                                            (Iliász, III. ének, Devecseri Gábor fordítása)

      Platon a Phaidroszba beleszövi a tücskök mítoszát:

     „Azt mondják, hogy a kabócák valaha emberek voltak, még a Múzsák megszületése előtt; mikor aztán megszülettek a Múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörűségtől, hogy dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tőlük származik a kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a Múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, amíg meg nem hal, aztán a Múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek között ki melyik Múzsát tiszteli. Terpszikhoré kedveltjévé teszi, akikről azt jelenti, hogy őt tisztelte kartáncokban; Eratóévá, aki szerelmi dalban őt dicsőítette, s így a többi Múzsáévá is, a tisztelet jellegének megfelelően. A legidősebbnek Kalliopénak és az utána következő Uraniának azt jelenti meg, aki filozófiával tölti életét s az ő múzsai művészetüket tiszteli; ezek azok a Múzsák, akik a csillagos éggel és isteni s emberi dolgokról szóló beszédekkel törődve, a legszebb hangon szólnak.”
                                                                       (Kövendi Dénes fordítása)

           Végül egy modern tücsök – hangyával – a közelmúltból:

            Kányádi Sándor: A tücsök és a hangya

                megunta a tücsök a hosszú
                téli koplalásokat s hogy prózában
                     versben

               évszázadok sőt évezredek meséi
               szerint mindig szégyenkeznie
                     kelljen

               elkezdte tanulmányozni a hangya
               életvitelét s borzasztó dologra
               döbbent rá ki mit gyűjt beadja
               morzsáig beszolgáltatja a bolyba

                szolga az egyén hősi csak az ópusz
               állapította meg elszontyolodva
               s rajtam röhög a volt szolga ezópusz

               s ti szabadnak hitt társaim azóta
               is rajtam fenitek léha nyelvetek
               ki koplalok bár de szabadon cirpelek

*

     A műfordításról adott közre Barna Imre egy kis cikket. A prózafordítás nehéz szakma, akkor a legsikerültebb, ha a fordító eltűnik a szöveg mögött. A versek átültetése tulajdonképpen újraköltés, s minden nemzedék saját képére formálta a lefordítandó költői műveket. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Rónay György azonban már arra törekedett, hogy amennyire lehet, hű maradjon az eredetihez. De néha neki is kompromisszumot kellett kötnie.

     A Velencei epigrammák egyikében Goethe arról ír, hogy a nép, az istenadta, mindenekelőtt enni akar (sich ernähren), majd nemzeni, s végül az utódokat táplálni (ernähren). (Hja, az epigramma tömör műfaj!) Rónay nagyszerűen ültette magyarra a szűkszavú szöveget. Csak épp ritmikai okokból előre vette a nemzeni igét. Fontos a sorrend? Igen, de Rónay mégis (majdnem) hűen követi Goethe gondolatát. Fiának 1937-ben – szellemi táplálékul – a következő verset vetette papírra:

                  (…)
                 „Mi vár rád? nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
                   konc-e, vagy tisztesség.
                  (…)
                   De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
                   vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
                   szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
                   vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó…”
                                                               (Fiamhoz)