2017. február 10., péntek

Párizstól (Édentől) keletre

2013. 12. 07.

Camus, maliphane.free.fr



     November 7-én lett volna Albert Camus 100 éves! Ez alkalomból Iris Radisch nagy cikket jelentetett meg a Zeitben. (2013. 10. 16.) Minden idők legvonzóbb külsejű francia írójának és a század legjelentősebb gondolkodójának nevezi. (Ebben a sorrendben!) Ő volt az, aki kipukkasztotta a transzcendencia, a történelmi utópia és a szerelem szappanbuborékait. Aki mágikus mondatokat hagyott hátra mozdíthatatlan sziklaként a 20. század szó-sivatagjában. (Pl.: "Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság." [Sziszüphosz mítosza]) Kétségtelenül Iris Radischnak is van stílusérzéke, s elindult egy nagy ember nyomait megkeresni.

     Első útja Párizsba vezetett. Párizs Camus idején (is) a világirodalom fővárosának számított. Sartre, Beckett, Gide, Breton, Beauvoir éltek itt. S ma a rue Madame-ban lakik az író 68 éves fia, Jean Camus, egyedül. Apja karosszékében üldögél és dohányzik, anyja zongoráján játszik olykor. Alig megy el otthonról. Camus is „idegen” volt Párizsban. Megbánta, hogy évekig itt élt. (A Közöny francia címe: Az idegen, 1942) S idegenné vált fia is. Ikertestvérével, Catherine Camus-val, sem beszél már, aki délen, Lourmarinben él, ahova az apa Párizsból menekülni akart. Párizstól keletre – ebben biztos volt – már semmi sincs, ami az emberi szívet megörvendeztetné.

Dohnányi gyermekszemmel

     Zathureczky Edével adtak koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczkystrapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”
     Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta  saját szerzeményét, ráadásul blattolni is kellett. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.
     Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián (újra az!). Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.”  Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.”  S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát.  Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valóággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”

Vásáry Tamás, www.est.hu


Párhuzamok



     2015. 02. 18.

Metternich, hu.wikipedia.org

     Érdekes előadást tartott Margaret Macmillan Salzburgban, melyről a tekintélyes Wiener Zeitung számolt be (2015. 01. 11.).

      1814, 1914 és – horribile dictu – 2014 különleges évszámok, határpontok a történelemben. Az utolsóról kár lenne elhamarkodottan nyilatkozni, s az ördögöt a falra festeni. Azonban 1914 sem tűnt az akkor élőknek végzetesnek. Hisz előtte majdnem száz évig csak kisebb háborúk voltak, s a 20. évszázad a haladás, a béke és a jólét időszakának ígérkezett. Visszapillantva tudjuk, hogy az elmúlt század az európai történelemnek a legborzalmasabb korszaka volt, jóllehet Illyés Gyula a 1945 utáni évtizedeket szerencsésnek („szélárnyék”) nevezte, mert nem sújtott minket háború.

      Az 1814 utáni időszakot Margaret Macmillan szerint az jellemzi, hogy az európai országok egyre inkább összefonódtak, részben a napóleoni háborúk, részben az ipari forradalom következtében. Ugyanez folytatódott – világméretekben – a 20. század első évtizedeiben. Ez volt a globalizáció első korszaka: tőke, pénz, emberek mozgása, áramlása. Mindez megismétlődött az 1990-es évektől kezdve, a hidegháború utáni években. További párhuzamok a két korszak között: mélyül a szakadék szegény és gazdag között, a középosztályra egyre nagyobb teher nehezedik, s akik kiszakadnak a társadalomból, hajlamosak az erőszakhoz folyamodni. Akkor is, most is sokan úgy vélik, hogy Európa veszélyes hellyé vált.

      Érdekesen fejtegeti Margaret Macmillan, hogyan változott a háború jellege az elmúlt kétszáz év alatt. De talán még jellemzőbb volt, amit Oroszország szerepéről mondott. A bécsi kongresszus a béke feltételeit teremtette meg, mely az 1850-es években a krími (!) háborúval ért véget. Nagy-Britannia és Franciaország igyekeztek Oroszországot „kitessékelni” a rendszerből.

      Az sem tudatosult kellőképpen, hogy Európa milyen állapotban fejezte be az I. világháborút: hatalmas vérveszteséggel, s a világban elfoglalt szerepe megrendült, s a béke magában foglalta az eljövendő, újabb pusztítást.
      A 1945 utáni rendszer sokáig békés keretek között tartotta az országokat, kivéve a délszláv államokat. Most újra a Krímre, Ukrajnára és Oroszországra kell figyelnünk. Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szükségszerű változás és a megőrzendő stabilitás között? Ezernyi kérdés merül fel a jövőt illetően, s nemcsak politikai. Mi ad reményt? Hadd idézzek Gárdonyitól, mostani olvasmányomnak, A láthatatlan embernek egyik gondolatát:

      „Az élet: mozgás. Mozog maga a Teremtő is szüntelenül. Az embernek is mozognia, alkotnia, küzdenie kell. Minden formában, csakhogy más helyen, más-más ütközők között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk. (…)

     A népnek ma még bűvölés kell és jelek, amiket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nem nyílt meg bennetek.”
(1902)

Gárdonyi, tudásbázis.sulinet.hu

Olvass, magyar!



 2015. 04. 20.

I.

     Érdekes cikk jelent meg a FAZ-ban (Frankfurter Allgemeine Zeitung), mely szerint a berlini gimnazisták kötelező tanmenetében a legújabb irodalmat Bertolt Brecht képviseli. Brecht 60 éve halott.


     Most nem részletezem a helyzet abszurditását. Brecht életműve persze maradandó, szívesen olvasnám újra meg újra. (Buddhapéldázata az égő házról c. verse nagyon régen szíven ütött: az embereknek nem sietős még az égő házból sem kimenekülni. Hajlandók bennégni, lustaságból, tudatlanságból, félelemből? Ady ezt úgy fogalmazta meg, hogy nekünk Mohács kell!)


     Sokan lennének német írók, akik betöltenék az űrt. A cikkíró is ajánl egy-kettőt, köztük a magyar születésű Terézia Morát, akiknek műveit reprezentálnák, mi történt Brecht óta.


II.


     (25 év)


     Tamás Gáspár Miklós nemrég a HVG-ben fejtette ki azt a nézetét, hogy a Kádár-korban sokkal több irodalmi remekmű született, mint a rendszerváltás utáni 25 évben. Válaszul a Magyar Narancs megkérdezett egypár kritikust, szerkesztőt, egyetemi tanárt, mi a véleményük a provokatív állításról. Nem célom igazságot tenni, csupán arra voltam kíváncsi, hogy a megkérdezettek mely műveket sorolják a legjobbak közé. Mit olvassunk tehát?
     A legtöbb szavazatot Bodor Ádám Sinistra körzet c. regénye kapta. Mások műveit is kiemelték. A többiek ábécé sorrendben:

     Barnás Ferenc: A kilencedik
     Esterházy Péter: Harmonia caelestis
     Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent
     Nádas Péter: Párhuzamos történetek
     Tar Sándor: A mi utcánk
     Térey János: Versei, Paulus
     Tóth Krisztina: Versei, Pillanatragasztó
          A fiatalok közül Szvoren Edina nevét említették.
 
     Sok listát lehetne készíteni. (Pl. vannak a két korszakon átívelő pályák!) Az irodalom nem mérhető objektív mércével.



III.


     (Olvassunk valami nem trendit!)


     Lásd még Vas István versét Avilai Szent Terézről! Most Keresztes Szent János költeményeire bukkantam véletlenül. (Takács Zsuzsa fordításai felkerültek DIÁ-ra!) A szentek összetartanak: Avilai Szent Teréz többször írt Jánosról (Spanyol neve: Juan de la Cruz, 1542-1591). Kényelmes századunkban ki szenvedne ennyit  a hitéért?


            Vers az isteniről

     Támaszkodva, támasz nélkül,
     vaksin, fogytán a világnak,
     gyöngülök, erőm alábbhagy.

          A teremtett, múló dolgok
     elbocsátották a lelkem,
     önmaga fölébe röppent,
     új életre, íme, boldog,
     megfogóztam Istenemben,
     és a legfőbb jó, mi várt,
     nem vágyhattam többre végül,
     lelkem látta önmagát,
     támaszkodva, támasz nélkül.
          Bár halálos életemnek
     félhomálya meggyötör,
     nem veszít el, meg nem öl,
     fénytől sötétsége foszt meg,
     lelkem mégis égbe tör,
     mert az ilyen szeretetnek
     ereje lelkembe árad,
     s az magát föladva enged,
     vaksin, fogytán a világnak.
          Csodát tesz a szeretet
     azzal, aki ismeri,
     jó vagy rossz – egy íz neki,
     kínt nem érez, örömet,
     minden ővele lesz egy.
     Így tesz önmagammá engem,
     s lángja én e lángolásnak,
     hagyom hogy megsemmisítsen,
     gyöngülök, erőm alábbhagy.
                            
                          (Takács Zsuzsa fordítása)


Nem vagy egyedül



 2014. 09. 29.

A Puskin moziban



Maynard
     Nem sok  amerikai nővel találkoztam - írónővel pláne nem. Voltaképpen soha. Nem gondoltam volna, hogy az első Joyce Maynard lesz, és a Puskin moziba fog eljönni, hogy beszéljen filmjéről, a Nyárutóról. Őszintén szólva, nem a film volt érdekes, hanem ő, aki együtt élt Salingerrel, s bár elmúlt 60 éves, mégis sugárzott belőle a fiatalos lendület. Biztos mindenkinek átadott valamit abból az elixírből, mely csak kevesek sajátja…

Autogram


Pires
      Dicsekszem egy majdnemmel. Majdnem hallgatója/nézője voltam tavaly egy Pires-koncertnek. Egyébként már ezt is nagy dolognak tartom. (Sajnos betegsége miatt nem tudott eljönni Budapestre.) Úgy vagyok, mint az a szállodás, aki emléktáblát helyeztetett el szállodája falán: „Majdnem itt töltött egy éjszakát Johann Wolfgang Goethe.”

Maria Joao Pires, www.midiorama.com

 Vásáry
      Olvasom tovább Vásáry Tamás önéletrajzát (Üzenet). Szinte minden oldalon van valami érdekes gondolat vagy szituáció. Az ifjú zeneakadémista megjegyzi „kutyahű” barátjáról: „Ha csak egyvalaki is akad, akinek szájából visszaszól a világ, már nem vagy egyedül.” (430. o.)

      A következő lapon Liszt H-moll szonátájának a „programját” foglalja össze: „A fausti probléma: Isten, ember és nő, az eszményi és a bukásra csábító, sátáni mivoltával az anyagba kötő, szublimált szerelmével a túlvilág felé hívogató. (…) Tökéletes önarckép, és ő (Vásáry) minden mozzanatát érti. Mikor rajta keresztül születik újjá a mű, úgy érzi, megidézte Lisztet, és eggyé vált vele. (…) Maga a zene csak médium, egy kapu, rajta keresztül kell eljutni egy más világba, az eszmék és minden érzelem forrásának a szférájába.” (431. o.)

    Feltétlenül meg kell hallgatnod, hogyan elemzi Vásáry e művet, miként segít nekünk megérteni a zenemű minden részletét. (Különösen a 33. perctől!)

Átszellemülve
 
A könyv
      „A könyv azért van, hogy ne légy egyedül.”  (Patrick Ness, Berliner Zeitung, 14. 09. 10.)

Kemény Lili
      „Nem akarok olyan dolgot leírni, ami az olvasónak nem érthetőbbé, gazdagabbá vagy tágasabbá teszi a létét…” (Magyar Narancs, 14/35)