Philémon és Baukisz

                                                                  Egy helyettesítő tanár jegyzetei

     Érdemes elgondolkodni azon, hogy bizonyos irodalmi műveket, műfajokat mikor ismertessünk meg a gyerekekkel. Nem gondoltam volna, hogy a legfontosabb mítoszokat, már az 5. osztályban olvasni fogjuk, de kétségtelenül jó dolog, ha ezeket a mesével rokon történeteket a gyerekek már ebben az életkorban megismerik. Mert izgalmasak és nagyon tanulságosak. Arról nem is beszélve, hogy majd a középiskolában sokkal könnyebb lesz befogadni Homéroszt, a nagy drámaírókat vagy akár Horatiust!

     Elsőnek arról olvastunk, hogy mi minden történt Péleusz és Thetisz lakodalmán. Ez vezet majd a trójai háborúhoz. Ezután Odüsszeusz kalandjai következtek. Daidalosz és Ikarosz történetét Leonardo szerkezeteihez tudták kapcsolni. (Már voltak a Leonardo-kiállításon.)

Kovács Margit: Philémon és Baukisz

     Philémon és Baukisz története azért volt különleges, mert nem kiemelkedő hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről. Ovidius művét Trencsényi-Waldapfel Imre írta át az ifjúság számára. Philémon és Baukisz szegénységben élnek, akiknek életében mégis  megjelennek az istenek. Zeusz és Hermész álruhában járták Phrügiát, s hiába kopogtattak be ezer ház ajtaján, sehol sem fogadják be őket. Egyedül a "jámbor Baukisz anyó és Philémon apó" látta őket vendégül. Lehet, hogy az istenek is fellélegeztek, hogy vannak még igaz emberek, akikre számíthatnak.

     A legizgalmasabb pillanat a felismerés pillanata: a csoda. A mitológia tele van csodákkal, de az evangéliumokat olvasgatva is ráeszmélünk, hogy a hithez szükség volt a csodákra, hogy az isteni testet öltsön, s az ember felismerje az istent. Philemon és Baukisz, akiknek megadatott ez a találkozás és a felismerés, papjai lesznek az olümposziaknak, s kunyhójuk is templommá változik. Megható a két öreg kívánsága, hogy egyszerre szeretnének meghalni, fává változni, beleolvadni a természetbe. Nem véletlenül adta Ovidius, akit Szilágyi János György az emberről szóló legmélyebb mondanivalók közvetítőjének nevez, összefoglaló művének az Átváltozások (Metamorphoses) címet. 

     Merész ugrással eljutunk addig a gondolatig, hogy sose tudod isten vagy ember kopogtat be hozzád. (Egyébként is: "Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.")

     A tankönyvben - nagyon logikusan - a Noé bárkájáról szóló bibliai történet következik. Ott már nemcsak a hideg szívű szomszédok bűnhődnek, hanem az egész emberiség. Kivéve Noét, aki igaz ember volt, kifogástalanul élt -  kortársaival ellentétben. Ennélfogva Noé az egész emberi nem megmentője, Jézus előképe.

     Új nekifutás

     Goethe Faustjáról a kisiskolások természetesen nem tanulnak, de én mégis bevittem az új Faust-fordítás vaskos kötetét, csupán felmutatni: ennek a hatalmas költeménynek a második részében újra megjelenik Philemon és Baukisz alakja. Sorsuk azonban egész másképpen alakul, mint Ovidiusnál.

     Faust mint vidékfejlesztési kormánymegbízott kapott a császártól egy nagy, mocsaras, tengerparti területet, melyet felvirágoztatott: "Gátat húztak, árkot vájtak / Tengert félretaszigálni, / A víz helyén uralkodni vágytak."

     De hogyan? Mephistopheles segítségével.

     Philémon és Baukisz a tanú:  

     Nappal munkás ordibál hiába,

     Mit sem ér ásó, lapát,

     Ám hol éjjel futkos lidérc lángja,

     Másnap készen áll a gát.

     Véres emberáldozat volt,

     Éjjel sikoltozott némelyik,

     Tengerbe tűzáradat folyt:

     Reggel ott egy csatorna folyik.

     Istentelen az a férfi!

     Kunyhónkat követeli.

     Szomszédként hatalmát érzi:

     Még engednünk kell neki.

     Igen! Faust Philémon és Baukisz hársfáira vágyik:

     Az öregek menjenek onnan!

     Szívem a hársaikra vágy!

     Ha e pár fa nincs birtokomban,

     Mit ér, hogy enyém a világ.

     (...)

     Igen, ki kell telepíteni őket!

     (Mephistopheleshez:)

     A földet ismered részben,

     Mit a két öregnek kinéztem.

     Mephistopheles

     Kirúgni őket, majd lerakni!
     Mire szétnéznek, máshol fognak lakni.
     Ki az erőszakot túléli,
     Magát bárhol boldognak véli.
             (Süvöltő hangon füttyent. Jön a három Segéd.)

     Lynkeus, a toronyőr már látja a mélységes éjszakában, hogy Mephistopheles segédei hogyan végeznek Philémonnal és Baukisszal: 

     Ott a kunyhó áll lángokban,
     Az a mohos, az a korhadt!
     Segítség kellene gyorsan:
     Azzal senki sem számolhat.

     Jaj, a szegény, jó öreg pár,
     Tűzzel sosem figyelmetlen,
     Sűrű füstben fullad meg már!
     Milyen iszonyú véletlen!

     Vörös-izzó a tűztenger,
     Mohos fának füstje tombol.
     Jusson ki a két jó ember
     Élve az égő pokolból!
                            (Márton László fordításai)

     A végén kicsit sok az idézet, de kell-e Goethénél okosabb és kíméletlenebb magyarázója a folyamatoknak, céloknak?

Rubens: Viharos táj, Philemonnal és Baukisszal

Philémón és Baukisz - Ovidius nyomán

    Emberi alakban járt egyszer Zeusz és vele volt Hermész is, hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémón apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt és szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak szót. 

     Amint a kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá. Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukisz azt tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát és forró vízben puhította meg. 

     Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók. 

      Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást, mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet. 

     Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak: 

     - Valóban istenek vagyunk, és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelgő vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel a hegy tetejére. 

     Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronosz fia: 

     - Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok. 

     Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé: 

     - Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engemet eltemetnie. 

     Kívánságuk teljesült; ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól. 

     - Isten veled, én hitvesem - mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek.
                                                          Trencsényi-Waldapfel Imre átírása

Dvořákról

1.

     A XIX. század a nemzeti ébredés ideje Közép-Kelet Európában. A XX. század az individuumé. Már nem is emlékszem, mit szoktam volt mondani a XVIII. századról. Ja, igen, az a filozófiáé. Hogyan fogják nevezni a XXI. századot? (Sajnos nem ígérhetem, hogy majd e század végén személyesen fogom levonni a konzekvenciát.)

     Hogy mennyire a nemzeti érzés hatotta át a közszellemet a cseheknél is, arra jó példa Smetana. A Hazám c. szimfonikus költemény-ciklusát most lehetett hallani a Bartók Rádióban. A Moldva szimfóniát már gyerekkorunkban nagyon sokszor hallgattuk. Dvořak az Újvilágból is haza vágyódott. Vallomása szerint a 7. szimfónia írása közben a következőkre gondolt: Isten, szeretet, haza. 

     Anne Gray zeneszerzőkről szóló könyve egyik fejezetének jellemző címe van: Zeneszerzők, akinek van hazájuk. Ide sorolja az orosz Ötöket, Smetanát, Dvořakot, Janačeket, sőt Lisztet, Bartókot, Kodályt…

 2.

     Dvořak 1841-ben született a Prágától 70 km-re Nelahozevesben. Apja kocsmáros és mészáros volt. Az elsőszülött fiúnak is ezt a foglakozást szánta. Tizenhárom éves korában Zlonicébe küldték, hogy németül tanuljon. Itt már komolyabb zenei tanulmányokat folytatott. Első alkotásai 1855 és 1856 között keletkeztek. 1857-ben felvették a prágai orgonaiskolába. Mint brácsás két zenekarnak is tagja lett.
     1862-ben befejezte főiskolai tanulmányait, s mint zenekari muzsikus kereste kenyerét, s komponált! Első sikerét a Prágában komponált Hazafias himnusszal érte el. 1877-től már csak a zeneszerzésnek szentelhette idejét. (Ösztöndíj!) Smetanán kívül fontos volt számára Brahms hatása és segítsége. Sorra születnek jelentős alkotásai…
     Az 1870-es évek vége művészetében az első „szláv periódust" jelenti: híres a Zongoratriója (Trio dumky – dumka=ukrán népi ballada). A 80-as években nemzetközileg is ismertté válik. 1884-ben járt először Angliában. 1888: A jakobinusok c. operája egyik legszemélyesebb alkotása. 1891-ben az Egyesült Államokba utazott. Itt született Kolumbusz Kristóf amerikai partot érésének 400. évfordulójára „Az Újvilágból” c. szimfónia.
     1894-ben visszatért Prágába, befejezte a még Amerikában elkezdett h-moll gordonkaversenyt. 1900-ban mutatták be az Ördög Kata c. operáját, 1901-ben a leghíresebbet, a Ruszalkát. Az utolsó, az Armida, nem aratott sikert: betegeskedni kezdett. 1904-ben halt meg.

 3.

      Legtöbbször „Az Újvilágból” c. szimfóniát hallgattam. Az Elágazástól nem messze, Rákoshegy felé, volt egy szabadtéri színpad. Mint kisgyerek ott ültem a sötétedő lombok alatt. Végtelen hosszan szóltak a fúvósok, a kavics csikorgása a jövő-menők lába alatt alig hallatszott. Különösen szép volt a Longfellow ihlette 2. tétel. Egy indián legendát szólaltatott meg Dvořak. Hiawatha feláldozza a feleségét, az ő búcsúdalát halljuk:

                             És zene árad az éjben,
                             S a nappali búbajok:
                             Mint ha karaván fölszedi sátrát,
                             Lopva eloldalog.

                                                                       (Longfellow: A napnak vége, Ferencz Győző fordítása)

Longfellow

                                                                                                            2013-2019

Caravaggio

                                      A Szépművészeti Múzeum nagy Caravaggio-kiállításának emlékére.

                                                                                           2014

     Jó lenne bejárni Caravaggio rövid, de nem unalmas életének állomásait: Bergamót, Milánót, Rómát, Nápolyt, Máltát, Szicíliát, s innen Nápolyon keresztül vissza Rómába. Máltán kívül mindenütt voltunk, még Szicíliában, Szirakuza városában is. Ismerősen cseng a neve? Az ókori színház mellett volt a kőfejtő. Rabokat tartottak itt. A híres börtönt Caravaggio nevezte el „Dionüszosz fülének”. Ugyanis az uralkodó szobájában mindent hallott, amit a fogva tartottak beszéltek.

     Ha újra járhatnánk ezeket a városokat, jobban figyelnénk Caravaggio képeire.

     André Chastel így foglalja össze Caravaggio jelentőségét: „… zsenijének az a feladat jutott, hogy új irányt szabjon a festészetnek, új energiákkal töltse fel a szétszórt gondolatokat, a fény segítségével kevésbé érzelmes, inkább drámai kifejezési formát alkosson.” (C, 6) A barokk művészet persze sokféle irányzatot foglal magába. A katolikus országokban létrejött a barokk realista áramlata, melynek legnagyobb mesterei: Caravaggio, Luis La Nain és Ribera.

     Caravaggio műveinek jegyzékében 88 mű szerepel. Néhány képet ízelítőül én is bemutatok.

     Bűnbánó Magdolna, 1596-1597, Róma, Galleria Doria Pamphilij ↓

Bűnbánó Magdolna, 1596-97, Róma

     Caravaggio legkorábbi egész alakos, vallásos témájú műve. Egyszerű, római lány volt a modellje, aki félredobta ékszereit, illatszerét. A bűnbánat itt egyáltalán nem teátrális, hanem valódi elkeseredés.

     A gyermekét átölelő Mária modellje ugyanaz, mint a Magdolnáé. Caravaggio leglíraibbb, legidillikusabb műve. (Czobor) A jólelkű József a kottát tartja a hegedülő angyalnak. A csacsi is odaadóan figyel.

     Szt. Máté elhívatása, 1599-1600, Róma, San Luigi dei Francesi-templom, Contarelli-kápolna, bal oldal  ↓

     A korai művek összefoglalása. A jobbról belépő Jézus - Péter takarja félig - rámutat Mátéra: „Gyere velem!” Az egyszerűség és a természetesség Caravaggio védjegye. Ugyanakkor ebben a műben ott van a barokk jellegzetessége: a pillanat fontossága.

     Szt. Máté mártíromsága, 1599-1600, Róma, San Luigi dei Francesi-templom, Contarelli-kápolna,jobb oldal   ↓

     Caravaggio ábrázolni tudta a kegyetlenséget. A fekvő Mátéra lesújtó hóhért állította a sokszereplős kép középpontjába. Odafestette önmagát is. Balra az oszlop mellől figyeli a jelenetet. Arckifejezése mélységes szomorúságról tanúskodik.

     Emmauszi vacsora, 1606, Milánó, Pinacoteka Brera   ↓

     A két Emmauszi vacsora közül a későbbi. Emmausz kis falu Jeruzsálem közelében. A feltámadott Jézust csak a kenyértöréskor ismeri fel a két tanítvány.
     A felismerés pillanatáról írja Bellori: „A kép közepén Krisztus megáldja a kenyeret; az egyik apostol felismeri őt, és széttárja karjait. A másik az asztalt markolja, és döbbenten nézi őt, a háttérben a házigazda, meg egy idős szolgáló, aki az ételt hozza.”(Czobor, 96)

     Keresztelő Szent János lefejezése, 1608, Málta, La Valettea, Szent János katedrális, oratórium   ↓

     Jelentős alkotás, „számos XVII. századi művész kizárólag ezért vállalkozott az akkoriban nem veszélytelen utazásra, hogy saját szemével láthassa.” (C. 100) Egy megszerkesztett nagy tér közepébe helyezi a drámai cselekményt.

     Salome, 1609, Madrid, Palazzo Real   ↓

     Az előző kép „folytatása” más modellekkel. Salome Heródiás lánya. Anyja tanácsára János fejét kérte Heródestől. Caravaggio szűkíti a teret, de először ugyanúgy a szerkezet, a fejek elrendezése, az irányok nyűgözött le, majd a fenyegető sötétség, később a színek, végül a jellemábrázolás (Salome).
     Érdekesség, hogy Caravaggio korábbi Salome-képe is látható a kiállításon. Az utóbbi Londonból érkezett.

     Dávid, 1609-1610, Róma, Galleria Borghese   ↓

     Ez a Dávid látható most a Szépművészeti Múzeumban. (Még kétszer festette meg ezt a jelenetet.) Érdekes, hogy ezen a festményen lágyabb, oldottabb a fény és az árnyék játéka. Góliátban szenvedő önmagát ábrázolja. Dávid nem örül győzelmének.

     Az Ecce homoval fejezem be, bár korábbi alkotás!

     Ecce homo, 1606, Genova, Palazzo Rosso  ↓ 

     Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott rá Jézusra: Ecce homo. Jelentése: Íme, az ember. (Kiejtése: ekce hómo. János evangéliuma, 19,5)
     Caravaggio éppen hogy csak jelzi a töviskoronát és bíborruhát. Az ő Jézusa a szelídség embere, akinek az országa nem e világból való. A szolga szánakozva borítja vállára a köpenyt: nyilván megkorbácsolták. Pilátus nem érti dolgot, de beletörődik. A kép látható a kiállításon.

Kép és zene egymáshoz illik:   ↓

Telemann Misse brevis for alto  ↑

Mozart klasszicizmusa

     Bernstein tanulmányát olvasom: Mi a klasszikus zene? (In: Hangversenyek fiataloknak) Tisztázza a klasszikus szó kettős értelmét. Először is egy korszakot jelöl, Haydn, Mozart, Beethoven korszakát, másrészt értékes, maradandó műalkotást értünk alatta. Bach, Händel vagy Bartók zenéje is klasszikus értékű.

     Bach 1750-ben halt meg. Az ő halála osztja ketté a 18. századot. A század második felében már más szabályok érvényesülnek: „Valami újat akarnak – nem ilyen bonyolultat – szép dallamokkal és könnyű kísérettel, mely elegáns, kifinomult és kellemes.”

     Bernstein mindenekelőtt a klasszikus zene szépségét emeli ki. Az egyensúlynak és formáknak szigorú szabályait, a tökéletességet. Ugyanakkor bármely zeneszerző, így a klasszikus is, azért nagy alkotó, mert van mondanivalója, közölnivalója zenéjében: bánat, fájdalom, diadal, lelki öröm…
     Mintha ezt a gondolatsort folytatná Szentkuthy Miklós, aki 1941-ben így jellemezte Mozart világát: „Titokzatos pillanat ez, amikor a művészet (nemcsak a társaság, hanem az alkotók szemében is) még csak ’divertimento’, de ugyanakkor az egyéniség kétségbeesett önigazolása és önkifejezése is: szórakoztatás, de ugyanakkor Mozart képzeletének a korlátokat már nagyon is feszítő, zsarnoki igényű, öncélú világa.” (In: Meghatározások és szerepek)

     Mit jelent az egyáltalán nem klasszikus Szentkuthy számára (számunkra) Mozart? „Mondanom sem kell, hogy a zenében ’központi’ izgalmam és érdeklődésem kezdettől fogva Wolfgang Amadeus Mozart. Ő az én eszményem, tragédiám, vallásom, imádságom, szenvedélyem, humorom és játékosságom.” (In: Frivolitások és hitvallások, 560. old.)

     Izgalmas lenne újra és újra Mozartot hallgatni, és közben Szentkuthy könyvét, a Divertimentót (1957) olvasni.

K. 447

     Izgalmas, előremutató év volt a történelemben 1781. Életbe lépett az USA-ban az 1777-ben elfogadott alkotmány. Németországban megjelent Schiller Haramiák c. drámája, a Sturm und Drang reprezentatív műve, Kanttól A tiszta ész kritikája. Herschel felfedezte az Uránuszt. II. József kiadja a türelmi rendeletét. Bessenyei György az Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándéka jellemzi még ezt a kort. (A Bastille-t 1789-ben rombolják le!)
     Öntudatos, lázadó, reménykedő korszak gyermeke volt Mozart, aki szakított a salzburgi érsekkel, és Bécsbe költözik. Talán ebben az évben, de mindenesetre a 80-as évek elején keletkezett négy kürtversenye: a K. 412, K. 417, K. 447, és a K. 495. A gazdag életműben – operák, szimfóniák, zongoraversenyek, egyházi zene, kamarazene – különleges szerepet játszanak a különféle hangszerekre (kürt, fuvola, klarinét) írt darabok.
     Ebben a korban a kürtön, ezen a köralakban hajlított rézfúvós hangszeren, még nem voltak billentyűk. Kiváló művésznek kellett lennie annak (például Leutgeb ilyen volt), aki „dugaszolással”, jobb öklét a tölcsérbe dugva, el tudta játszani Mozart műveit. Joseph Leutgebnek szólnak az egyik kottán Mozart megjegyzései: „Önnek, Szamár úr!” „Kitartás!”, „Most már hagyd abba!”, „Segítség! Levegőt venni!”
     Mostanában az Esz-dúr kürtversenyt (K. 447) hallgattam Dennis Brain előadásában (1953). Méltóságteljesen, ünnepélyesen kezdődik a mű, ugyanakkor játékosan, kedvesen. Nemcsak a kürt és a zenekar összjátéka, a dallam bensőségessége, hanem a kürt bársonyos hangszíne is közrejátszik ebben. A második tételben a megformálás finomsága megható, míg a befejezésben a kürt „felhívó” jellege érvényesül: a vadászat-motívum sejlik fel a lendületes ritmusban. 

     Maga Mozart így vall versenyműveiről: „A koncertek pontosan félúton vannak a túl nehéz és a túl könnyű között – nagyon csillogóak – kellemesek a fülnek – természetesen anélkül, hogy üressé válnának -, imitt-amott csak a zeneértők számára szereznek élvezetet, de úgy, hogy a zenéhez nem értőknek is elégedettnek kell lenniük, anélkül, hogy tudnák, miért.” (Világhíres zeneszerzők, 45.)

                                                    2013                                                                                                                                                       

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

  ÉRTELMEZÉSE>

Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Úgy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte, s kézen- közön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz; de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el.

Valami vén székellyel találkozott egyszer.

–   Hó! – mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt, s ráhunyorított:

–   Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”?

–   Én álomfejtő.

–   Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal – mondta a székely.

Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek. Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta:

–   Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg!

–   Eredj, s dolgozzál! – felelte az úr.

Erre otthagyta őt is, s elment, s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét.

Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami rovásos széken, módosan üldögél egy ember.

–   Nem kell magának egy szolga? – kérdezte Gyurka.

–   Gyere, s állj bé! – mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak, s ittak reá.

Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ő kiment, s egész nap döglődött a falu végin, s este hazament.

–   Mennyit szántottál? – kérdezte az ember.

–   Fel én az egészet – felelte Gyurka.

Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje.

Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket, s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya.

–   Bolond vagy-é? – nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény, s így szólt:

–   A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs.

Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát is odavetette a kutyának.

–    Isten maradjon veletek! – köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba.

Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók, s szép leptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni,hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött, s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen.

Így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket; s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt, s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát, s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak.

–    Ha én nem vagyok hal, akkor senki! – mondta örvendezve, s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc, s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután marni kezdték.

–   Hé, testvérek! – mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet, s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát, s talpra támaszkodott.

–    Isten veletek! – köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult.

Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt, s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját, s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű, s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet, s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet, s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került valahonnét melléje.

Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember.

–   Gyere, fussunk! – szólott Gyurkának a másik.

–   Fusson más – mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ő pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott, s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán.

Megindult ismét, s ment, mendegélt.

Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart újra. Előretette az egyik lábát, és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta.

Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani.

A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.

Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett.

–    No, Gyurka, most csirikolj! – biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.

Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.

–   Helyben vagyok! – örvendezett Gyurka, és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.

Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.